Ha a bloggernek nincs kedve blogolni

Ó, annyiféle bejegyzéssel akartam készülni nektek. Már napok óta. De valahogy most egyik megírására sincs kedvem. Igen, már tíz napja nem posztoltam, a Facebook-oldalt is nagyon elhanyagoltam, mert egyszerűen most ez egy ilyen időszak. Van, mikor a blogger is inkább magába húzódik, mert semmi kedve nincs többszáz ember elé tárni a gondolatait. Sem egy rövid FB-posztban, sem egy hosszabb bejegyzés formájában. Igen, pontosan ilyen, ha az ember érzelmi alapon blogol, nem pedig munkaként tekint rá. Mert nincsenek előre legyártott vázlataim vagy kész irományaim, amiket egy ilyen “nincs kedvem blogolni” időszakban előhúzhatnék.

blogolasi-melypont

Egyébént most itthon vagyok, a nyári gyakorlat jelenleg szünetel, tehát semmi különösebb dolgom nincs a szokásosnál, szóval még az időhiányra sem foghatom a blogos távollétem. Az olvasást viszont az utóbbi időszakban rettentően igénylem, több könyvet el is olvastam a szokottnál, tehát ennek a magamba fordulós időszaknak is megvan a maga előnye.

Múltkor a Ha blogolni szeretnél, akkor… című bejegyzésben is említettem, hogy nem szabad erőltetni az írást, ha nincs kedve rá az embernek, mert ez nem elvégzendő munka, hanem hobbi. Hát láthatjátok, ezt a tanácsot szépen meg is fogadtam (mert ugye nincs annál dühítőbb, mikor az ember valamit tanácsol, ő maga meg nem tartja be, viszont másoktól meg elvárja). Apropó, blogolással kapcsolatos bejegyzések…. Nos, láttam, a posztom után sokan virtuális tollat ragadtak, és elmesélték a saját tapasztalataikat a témával kapcsolatban. Poén amúgy, hogy végre én indítottam el valamiféle lavinát, bár lehet, hogy csupán véletlen egybeesés volt, de azért mégis viccesnek tartottam.

Egyébként – be kell vallanom, ha már ilyen spontán és őszinte posztot írok – most egy kicsit demotivált is vagyok. Nem könnyű bevallani, de valamelyik nap rámjött az ötperc, mikor azt gondoltam, semmi értelme sincs ezt csinálnom, mert nem lehetek a legjobbak közt, ugyanis recenzió hiján nem tudok új könyvekről írni, vagyis azokról az új könyvekről, amik érdekelnének is. Amikor más bloggerek havi 10 recenziós példányt kapnak, és sokszor el sem olvassák őket. Vagy mikor valaki kiposztolta, hogy a tavaly augusztusban kapott könyvet a kiadótól, és csak most kezdi el olvasni, egy évvel később. Én meg annyit sem érdemlek meg, hogy a kiadó nemet válaszoljon két kibaszott üzenetemre. Ha érzékenyebb hangulatban vagyok (és mivel nő vagyok, elhihetitek, néha azért abban szoktam lenni), akkor meg tud viselni. Máskor viszont, az esetek 90% százalékában meg örülök a függetlenségnek, hogy így nincsenek elkötelezettségeim senki és semmi iránt, és tényleg azt olvasok, amiről akarok, akkor, amikor kedvem van. Csak éppen pont emiatt sokszor hiába akarok megvenni egy-egy új könyvet, az tuti, hogy nálunk nem kapható vagy elfogyott. Aztán meg hirtelen eszembe jut, hogy mások meg még a könyvesboltba sem ballagnak el érte, hanem írnak egy mailt a kiadónak, hogy küldjék el neki recibe, aztán vagy elolvassák vagy nem, vagy csak egy év múlva.

Persze, játszhatnám azt, hogy mindezek nem érdekelnek, mert amúgy tényleg nem a haszon miatt blogolok, csak hát én is ember vagyok, és néha elgyengülök. De aztán, ha letelik a letargiám, csak mosolyogni tudok magamon. Mert tuti, ha határon belül is laknék, akkor sem kérnék havi 10 regényt, ugyanis annyit nem is olvasok el, plusz még mindig sok régebbi regényt olvasok. Ráadásul annyi korlát közé se rendezném magam (mert igen, a recenziós könyv már korlátnak számít nálam, ami korlátozza a szabadságom, mert akkor már ott motoszkál az agyamban, hogy muszáj írnom róla, mégha éppen nincs is kedvem pont arról a történetről kritikát írnom). Csak néha jó lenne a kiadótól megkapni azt a regényt, ami rettentően érdekel, és sehol nem tudom beszerezni vagy éppen abban a hónapban nincs rá pénzem. De minden rosszban van valami jó, ugyanis így extra intenzíven tudtam örülni annak (tényleg leírhatatlan öröm volt), mikor tavasszal a Könyvmolyképző olyan szinten elismerte a blogomat, hogy bizony nekem is hajlandó volt küldeni néhány regényt. Szóval így legalább jobban becsülni tudom a keveset is.

És mindezt most azért írom le, mert ahogy már említettem abban a blogolós posztban, a blogolás gyógyít, és most ezt ki kellett írnom magamból. Spontán történt, nem terveztem ezt a bejegyzést (nem úgy, mint azt a három posztot, amit az utóbbi napokban végül mégsem írtam meg, és valószínűleg már nem is fogom). Tudom, most pár könyvesbloggert megbánthattam ezzel az őszinteségi rohammal, de nem őket szándékoztam piszkálni. Viszont arra a kiadóra, akire utaltam múltkor Facebookon, még mindig dühös vagyok, hiszen teljesen ignorált, két üzenetemre sem voltak hajlandóak válaszolni. Leírhatnám most a nevüket, de nem teszem, még a negatív reklámot sem érdemlik meg, páran pedig úgyis kitaláltátok, miről van szó (és ezúton hálásan megköszönöm, hogy nagyon aranyosan felajánlottátok a segítségeteket a könyvhajkurászáshoz, végül aztán sikerült beszereznem a regényt, és hihetetlenül tetszett, sőt, számomra az év eddigi legjobb olvasmánya).

Na, egy kicsit kusza lett ez a poszt így visszaolvasva, meg végül többet is árultam el, mint azt a bejegyzés elkezdésekor szerettem volna, de hát most elkapott ez a roham. És mielőtt bárki aggódni kezdene, nem, egyáltalán nem szeretném most abbahagyni a blogolást. Érzelmi hullámvasutak lesznek mindig (és már voltak is, csak éppen nem tártam a világ elé), de még mindig úgy gondolom, a legjobb döntéseim egyike volt, hogy megnyitottam ezt a blogot. És higgyétek el, ezzel egyáltalán nem túloztam, sőt.

Reklámok

A VÉLEMÉNYED NE TARTSD MAGADBAN!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s