Off: Nem adakozni bűn?

Néhány hete Budapesten jártam, akkor történt meg velem ez a történet, és erről mindenképp szerettem volna írni. Mert ha vannak dolgok, amik manapság tabunak számítanak, akkor az adakozás mindenképp ezek közé tartozik. Hogy miért? Ugyan nagyon is felvállalható, hétköznapi dolognak tűnik így első blikkre, de gondoljunk csak bele egy kicsit jobban. Ha odajönnek hozzánk, hogy a szegény beteg gyerekeknek adjunk pár forintot, vajon hány ember nem fog adni semmit? Viszonylag sokan. No de hány ember merné ezt bevallani másoknak (vagy akár a saját lelkiismeretének), hogy nem adott? Nagyon kevesen. És igen, pontosan ezért számít tabunak ez a téma. Én pedig itt, névvel és képpel felvállalva bevallom, hogy én bizony nem adtam.

Szóval történt az, hogy beérkezett a vonatom a Keleti pályaudvarra, és én meg szépen lassan kiálltam az épület elé, hogy bevárjam Andit, aki volt olyan nagyon kedves, és kijött elém (amit ezúton is nagyon köszönök, na meg a többit is :) ). Akkor ott egyedül álldogálva a bőröndömmel odajött hozzám egy férfi, hogy legyek oly’ kedves, és adakozzak a rászoruló gyerekeknek, legyen nekik is szép karácsonyuk. Én egy régebbi, csúnya adakozós átverés miatt (amit majd pár sorral lejjebb röviden elmesélek), megfogadtam, hogy nem, bizony nem fogok adni az ilyen utcai adománygyűjtőknek. Szóval azon nyomban elhárítottam a férfi kérését azzal, hogy nincs nálam forint apróban, mert nem idevalósi vagyok. Erre persze jött a replika, hogy természetesen euróban is elfogadja az adományom. Ezt az ajánlatot is szépen visszautasítottam, mire jött a kérdés, na meg az érzelmi zsarolás, hogy miért akarom, hogy a szegény gyerekeknek rossz karácsonyuk legyen, és miért nem adok pár forintot (vagy valami ilyesmi volt a szentbeszéd, már nem emlékszem pontosan). Erre mondtam, immár erélyesen és határozottan, hogy mert nem, nem akarok adományozni. Végre már ő is felfogta, hogy nálam hiába próbálkozik, és még egy számonkérő, gonosz beszólást odaköpve, hogy “mennyire smucig vagyok”, szépen elment. 

Levél a 18 éves önmagamnak

Kedves Ági!

Boldog szülinapot! Most lettél 18 éves, és nagyon azt hiszed magadról, hogy felnőttél. Pedig nem. A felnőtté válásod éppen csak most kezdődött el. Előtted még az érettségi, és azt hiszed, ezzel véget is ér minden jó, csak a sivár bizonytalanság marad, pedig épp ellenkezőleg: maga az élet csak most kezdődik el igazán. És igen, lehet közhelyesen hangzik, és kicsit túl sok lesz a szóismétlés és a “minden most kezdődik el” kijelentés, de hát a kedvenc énekesed is ezt dalolja, szóval legalább neki hidd el, ha nekem, hat évvel későbbi énednek nem is. Mert bizony így van. Ekkor még fogalmad sincs, milyen jó dolgok várnak rád, de persze előtte el kell viselni egy kis rosszat is, és nagyon sokat kell tapasztalnod, hogy megértsd, mi valójában a boldogság.

Félsz az élettől, félsz kilépni a komfortzónádból, naivan elhiszel mindent, mint egy kisgyerek, mégis azt gondolod, hogy már hű, de érett vagy. Akkora benned a megfelelési kényszer, hogy tengert lehet belőle rekeszteni. Neked még fogalmad sincs arról, hogy lehetetlenség mindenkinek megfelelned, ráadásul vannak olyan emberek az életedben, akiknek bármit is csinálsz, úgyse leszel elég jó. Pedig igazából veled egyáltalán nincs baj, csak saját maguk bizonytalanságát vetítik rád. És tulajdonképpen a szívük mélyén nagyon is értékesnek hisznek, csak mást mondanak. Ne higgy el mindent a kimondott szónak, láss a szavak mögé, az emberek lelkivilágába, és akkor több mindent meg fogsz érteni.

OFF: Ezért (nem?) lettem feminista

Feminista vagyok, de nem a szélsőséges értelemben. Tulajdonképpen, ahogy az életem minden területén, itt is az arany középút híve vagyok, és pontosan ezért nem tartozom egyik csoportba sem, “különcködőként” éppúgy meglepődöm egyes feminista oldalak eltúlzott kirohanásain, ahogy nagyon mély dühbe tudok gurulni néhány hímsoviniszta, nőket lenéző felfogás láttán. És mivel nem tartozom az egyik szélsőséges táborba sem, hát elmondom, mit is gondolok én a nők helyzetéről 2015-ben, amit ugyan nehéz lesz egy posztba összefoglalni, de röviden megpróbálom.

Egyre többen kezdik felfogni, hogy a nőknek sokkal nehezebb az életük, mint a férfiaknak, és szerencsére ezt egyre több férfi is belátja már. A múltban ugye semmi, de semmi jogunk nem volt, tulajdonképpen csak arra voltunk jók, hogy a férfiakat szolgáljuk és utódokat szüljünk. Gyerekgyártó és szexrabszolga, lehetett volna akár ez is a nők definíciója egy múltbéli szótárban, miközben a férfiak a maguk hatalmas nagy szabadságukkal a világon mindent megtehettek. Ha nagyon extrém akarok lenni, mondhatnám így is, de semmi sem fekete és fehér, én pedig nem éltem abban a korban, hogy ezt megítéljem. Mert aztán jött a 21. század, és minden megváltozott.