Sylvia Plath: Az üvegbura

MEGJELENÉS: 1971
OLDALSZÁM: 280
KIADÓ: Európa
ÉRTÉKELÉSEM: 4/5

„Furcsa, fülledt nyár volt, azon a nyáron ültették villamosszékbe Rosenbergéket, és én nem tudtam, mit keresek New Yorkban.” Egy idegösszeomlás története kezdődik ezekkel a szavakkal. A tizenkilenc éves Esther Greenwoodnak Amerika tálcán kínálja a karriert: felveszik ösztöndíjjal a legjobb iskolába, majd tizenketted magával megnyeri egy divatlap pályázatát, egy hónapra New Yorkba kerül, fogadások, díszebédek, hírességek forgatagába. Csakhogy ő valami többet és tisztábbat vár a társadalomtól, mint az őtőle, és ezért nem tud beilleszkedni a nagy gépezetbe. „Bizonyára úgy illett volna, hogy én is repüljek a lelkes örömtől, mint a többi lány, de – valahogy nem voltam rá képes. Nagyon-nagyon csendesnek és üresnek éreztem magam, akár egy tornádó magja, ahogy csak sodródik kábultan a körülötte tomboló pokoli zűrzavar legközepén.” A történet: ennek a baljós hasonlatnak a kibontakozása, a betegség első tüneteitől a közönyös pszichiáter kontárul alkalmazott elektrosokkterápiáján át a hajszál híján sikeres öngyilkosságig. Végül a gyógyulás tétova stációi következnek, az életbe visszavezető út lehetőségét sejtetve – ami a valóságban tragikusan ideiglenesnek bizonyult. Mert Az üvegbura önéletrajzi mű: az újabb angol-amerikai líra talán legeredetibb tehetségének egyetlen nagyobb szabású prózai alkotása. Megjelenésének évében, 1963-ban Sylvia Plath öngyilkos lett.

Idei év első elolvasott regénye Az üvegbura, ráadásul mindjárt a 2016-os várólistámról. Már tavaly tűkön ültem a kíváncsiságtól, hogy elolvassam Sylvia Plath világsikerű remekét, de aztán mégiscsak a várólista-csökkentős játékra hagytam. És mit is mondhatnék róla? Egy csipetnyivel többet vártam, mint amit adott, de még így is bőven azt tudom mondani, hogy tetszett. És legfőképpen elgondolkodtatott. Főleg a regény vége.

Stílusilag szerintem rettentő könnyű olvasmány, és nemcsak az egyes szám első személy miatt. Viszont annál nehezebb megérteni a mögöttes tartalmat, a célzásokat, a szimbólumokat, és tulajdonképpen annyi kérdés felmerül bennem a végén, hogy ez most mit akart jelenteni, tényleg amiatt történt vagy sem, és a többi. Kicsit félve vallom be, hogy nem nagyon értettem a végét, és most igazán jól jönne egy ismerős, akivel mindezt kibeszélhetném, hogy ő miként látta, mit látott bele (mert én ugye mindenben a mögöttes tartalmat keresem). A dolog pikantériáját pedig egyértelműen az adja, hogy önéletrajzi ihletésű a regény, tehát maga az írónő is átesett ezen a bizonyos üvegburába zárt életen, és míg a könyv vége pozitív kicsengésű, addig az írónő sorsa nagyon is tragikus lett.

Esther a pénztelenségből hirtelen belekerül a csillogásba, az amerikai álomba köszönhetően az ügyességének és az ösztöndíjának, de egyáltalán nem bír beilleszkedni ebbe az életbe. A regény első fele valójában erről szól, miként nehezedik rá a csillogónak, ragyogónak tűnő, valójában igen csak fojtogató és üres világ, miként érzi magát kívülállóként itt, és hogyan is indul el visszafordíthatatlanul és megfékezhetetlenül a hatalmas lejtőn. Ezt a részét nagyon szerettem, és bizony bele is tudtam élni magam Esther karakterébe, mert régen én is ugyanilyen sivárnak láttam a való világot. A könyv másik fele pedig a sikertelen öngyilkossági kísérletekről, a terápiákról, az elmegyógyintézetben töltött időről és a gyógyulás útjára való rálépésről szól, melybe már egyáltalán nem tudtam, és nem is akartam beleképzelni magam, sőt, egy picit untattak is a lány őrült tévképzetei, gondolatai. Viszont a regény vége számomra ismét nagyot ütött, főleg Irwin és Joan miatt, és ahogy már elmondtam, rengeteg kérdésem is felmerült ezzel kapcsolatban. Azt viszont végre megértettem, hogy Esthert miért is kínozta az üvegbura fojtogató léte – egyszerűen nem akart és nem is tudott beilleszkedni ebbe a patriarchális társadalomba, ahol a nők dolga a gyerekszülés, ahol a szexet sem élvezhetik igazán a következmények miatt. Hogy hiába a tehetség, az ügyesség, a színjeles átlag, ha egy nőnek karrier helyett úgyis csak a gyereknevelés jut. Ő ebből nem kért. És valójában ezt éreztem a fő mondanivalónak.

Szóval elsőre tényleg könnyű olvasmánynak tűnik, azonban mégis hatalmas súlya van ennek a regénynek. Minden nőnek ajánlom. (De azoknak pasiknak is, akik kicsit is meg akarják érteni a női létet).