Csavarokkal zárult a Szigor-trilógia

Egyszer mindennek vége. Még Szentesy Igor és Kereszthy Liza történetének is…

Emlékszem a kezdetekre, mikor még csak újságban volt olvasható a Szigor, fájdalmasan rövid részletekre tördelve. Akkor lehetetlennek tűnt még nekem is elképzelni, hogy ebből egyszer egy ekkora dolog lesz. De most nem is elsősorban a nagy rajongásra meg a hájpra gondolok, hanem magára a sztorira, hogy egy iróniának szánt erotikus szösszenetből egy ilyen kaliberű, csavarokkal, intrikákkal, szerelemmel, politikai csatározásokkal, társadalmi problémákkal átszőtt regénytrilógia lesz. És most itt vagyunk az utolsó résznél, amit nekem volt szerencsém még a megjelenés előtt elolvasni, és amelyről csakis szuperlatívuszokban tudnék most mesélni…

Nincsenapám, seanyám…

…seistenem, sehazám. Vagy valami ilyesmi.

Egy dolgom azonban van: egy jó könyvem. Na jó, nekem szerencsére mindenből kijutott, de nem mindenki lehet ilyen áldott helyzetben. Szabó Borbála könyve pedig ezt kívánja bemutatni.

Adott egy olyan könyvcím, amire azonnal felkapod a fejed. Először is azért, mert minden magyar tudja a közismert verset, másrészt amúgy is elég erős mondanivalója van ennek a pár szónak (tudjuk jól, az eredeti költőt még ki is csapták az egyetemről emiatt). De ha elolvasod a könyvet, mindez újabb értelmet nyer. Hirtelen most jómagam sem tudok ennél jobb regénycímet felhozni, egyszerűen odacsap rendesen. És bár a borító nem tűnik túl esztétikusnak így első látásra, azonban jobban megnézve, azt is rendesen odatették. Végül is egy emberi alak néz vissza ránk, közben kiderül, hogy az az emberi alak a főszereplő lány szobája. Furán hangzik ez így, de hát nézz rá a könyvre, és meglátod :)

Menj szembe az elvárásokkal – ezt üzeni neked az írónő

Aki követi a blogomat, az már tudhatja, hogy mennyire imádom a francia regényeket, és legfőképpen Marie-Aude Murail könyveit. A Könyvmolyképző Kiadó a legnagyobb örömömre sorban adja ki az írónő műveit, így aztán mindig nagyon várom, hogy elolvashassam a legújabbat. A Tartós hullám idén a Könyvfesztiválra érkezett, én pedig azonnal lecsaptam rá. És vajon meglepődik-e bárki, hogy imádtam? Ugye, hogy nem.

Ismét sajnálom ilyenkor, hogy nem vagyok tíz esztendővel fiatalabb, vagy éppen miért is nem fordították már le magyarra tíz évvel korábban ezt az amúgy 2004-es regényt. Annyira jó lett volna tizenévesen ilyeneket olvasni! Hiszen az egy dolog, hogy rendkívül tanulságos, mert egy csomó fontos problémát érint, de ezenkívül olyan üzenete van a könyvnek, amit mindenkinek illene megtanulni: szembe kell menni a szülői elvárásokkal, és nem anyuka-apuka álmait kell a gyereknek megvalósítani, hanem a sajátjait.

Egymás után halnak meg az érettségizők Gulyás Péter könyvében

A Könyvmolyképző Kiadó tavaly év végén megjelent thrillere egy filozófiatanár gondolataiba enged betekinteni egy nagyon megrázó és kifacsaró történetbe csomagolva. A középiskolai részmunkaidős tanár épp filozófiából készül érettségiztetni három diáklányt, de az egyik előző nap meghal, a másik pedig az érettségi napján eltűnik, és csak a tőle érkező óránkénti SMS az egyetlen nyom, mely marad utána. Abban pedig világosan közli, hogy felvágja az ereit. Csupán a harmadik lányt sikerül leérettségiztetnie, és miután ez megtörténik, a maga módján, különböző módszereket bevetve elkezdi keresni azt a pendrive-ot, amely a rejtély kulcsa. Így bontakozik ki ez a történet, mely már önmagában is nagy izgalmakat sejtet, azonban mindez eltörpül az igazi borzalmak mellett.

Az író nemcsak egy egyedi történettel rukkolt elő, de ezt olyan szinten tette, hogy nem lehet belekötni. Se a stílusba, amely nem túlzó, és nem is túl sok, mégis pofon vág a maga nemes egyszerűségével, és érces, különös hangulatba hoz minden egyes mondatával. Se a mondanivalóba, mely bár nem mindig egyértelmű, és lehet is rajta vitatkozni, de pont ez a nagyszerű benne. És se a humorba, mely még a legsötétebb pillanatban is ott van, csak meg kell látni, vagy éppen nyitottnak kell lenni rá.

Két regény a “nehéz” férfisorsról

Elérkezett az az idő is, mikor már nem akadok ki egy olyan regényen, ami a férfiak hűdenehéz életét meg szenvedését mutatja be. Most már inkább mosolygok egyet meg viccesen csóválom a fejem, és próbálom magam nyugtatni, hogy nem, nem minden férfi ilyen. Szerencsére. Így aztán úgy veszem e regények olvasását, mint egy kalandot, amivel csak tágítom a látóköröm, és közben próbálom megérteni ezeket a férfiakat is.

Szóval olvastam két regényt, mindkettő várólistás, egyiket márciusban, másikat áprilisban, egyik Murakami Haruki, másik Nick Hornby, az előbbi szenvedősen pesszimista, az utóbbi viccesen bénázós, de mindkettő lényegében ugyanarról szól: egy-egy szerencsétlen férfisorsot mutat be. És ezt a “szerencsétlen” jelzőt azért érdemelte ki mindkét regény főhőse, mert tényleg mindketten csak szerencsétlenül tengődnek a hétköznapokban és az életben, másokat hibáztatnak saját hülyeségükért, képtelenek egyről a kettőre jutni, ábrándoznak éjjel-nappal, és közben sajnáltatják magukat, hogy nekik de rossz. Mindemellett persze hagyján, hogy találnak egy nőt, akik kihúzza őket a bajból mind anyagilag, mind érzelmileg, de nekik ez sem jó, ők tovább szerencsétlenkednek és persze félrekefélnek. Mert hát ők férfiemberek, nekik ez jár.