Amir Ahmed Nasszer: Én és az iszlám

MEGJELENÉS: 2014
OLDALSZÁM:  380 oldal
KIADÓ: Atlantic Press
ÉRTÉKELÉSEM: 4/5

Öngyilkos merénylő vagy Al Kaida terrorista lehetett volna a kis Amirból, ha szülei nem látják be időben, hogy a vallási iskolákban hirdetett radikalizmus egy életre eltorzíthatja gyermekük lelkét. Véletleneken múlott, hogy az ő kezében a „bombát” végül egy internethez csatolt komputer jelentette.

Amir Ahmed Nasszer 25 évesen lett az arab világ legismertebb bloggere, és 27 évesen írta meg saját átváltozásainak izgalmas történetét ebben a könyvben, mely aligha véletlenül lett hónapok alatt világsiker.

Az Én és az iszlám voltaképpen az Arab Tavasz szellemi előtörténete. Lefegyverzően őszinte és izgalmas beszámoló az útjukat kereső muszlim fiatalok kétségeiről, lelki gyötrelmeiről és szabadságvágyáról. Egyszersmind behízelgően őszinte és felemelő memoár arról, hogyan nyitotta fel egy ifjú arab szemét a szélesebb világra a bloggolás és az internet.

Ezt a bejegyzést szeretném mindjárt azzal kezdeni, hogy elmondjam, tizenéves korom egyik legmeghatározóbb könyveként a Lányom nélkül soha című igaz történeten alapuló regényt emlegetem mindmáig, amely az arab világ poklát mutatja be egy ártatlan, fogságba esett amerikai nő szemszögéből. Mikor figyelmembe ajánlották az Én és az iszlám című önéletrajzi könyvet, azonnal felkaptam rá a fejem, hiszen rögtön ez a történet jutott eszembe róla. Rögtön azt reméltem, hogy egy más szemszögből elmesélt történet ugyanerről a dologról majd árnyaltabb képet fest a képzeletemben, és persze tágítja a látókörömet is. Hogy sikerült-e másabb képet festeni a Közel-Kelet kultúrájáról és magáról az iszlámról e könyv elolvasása után? Ezt nem igazán tudom csak egy igennel vagy nemmel elintézni.

Jodi Picoult: Gyere haza

MEGJELENÉS: 2012
OLDALSZÁM: 472 oldal
KIADÓ: Athenaeum
ÉRTÉKELÉSEM: 5/5

Zoe Baxter sikeres és elismert zeneterapeuta, hangszereivel és énekével számtalan beteg embernek segít a gyógyulásban. Számára mégiscsak egy dolog igazán fontos: az hogy számtalan sikertelen próbálkozás után végre anya lehessen. Amikor újra bekövetkezik a tragédia, férje helyett újonnan megismert barátnője, Vanessa lesz az, aki kiáll mellette, kapcsolatuk pedig őszinte szerelemmé alakul. Szembe kell nézniük azonban a kirekesztettséggel és azzal, hogy milyen mérhetetlen akadályokat kell leküzdeniük ahhoz, hogy a társadalom családként tekintsen rájuk. A szerző hetedik magyarul megjelenő regényében ismét szívhez szólóan ábrázolja e különös szerelem rezdüléseit és a legőrjítőbb fájdalmat, amit egy anya átélhet: ha le kell mondania gyermekéről.

Már körülbelül tíz perce ülök a laptop előtt, és próbálom elkezdeni ezt a bejegyzést, hogy szavakba öntsem azt, amit valójában gondolok erről a könyvről, de mégsem tudok belekezdeni. Egyszerűen olyan sok kósza gondolat és mondat kering most az agyamban, hogy nem tudok rendet tenni köztük. Túl sok volt ezt a történet, de ez a “sok” a lehető legjobb értelemben értendő: sírtam, nevettem, izgultam, mérgelődtem, meglepődtem és drukkoltam az egész sztori olvasása alatt, de leginkább elgondolkodtam. Így pedig nehéz elkezdeni bármit is.

Akkor tehát leszögezném, ez az első Jodi Picoult-könyv, amit a kezembe vettem. Igaz, még májusban fogtam neki a történetnek, de aztán a magyar Katona André-féle melegsztorira voltam kíváncsi, és megfogadtam, hogy csak kicsit később térek vissza ehhez a történet, mert bármennyire is pártolom a melegeket, a jóból is megárt a sok. Akkor persze fogalmam sem volt, hogy mennyire nem hasonlít ez az eddig olvasott melegsztorikhoz, és hogy nemcsak a homoszexualitás a fő konfliktus a regényben.

Paulo Coelho: A Piedra folyó partján ültem és sírtam

MEGJELENÉS: 1994
OLDALSZÁM: 238 oldal
KIADÓ: Athenaeum

A brazil Paulo Coelho napjainkban a világ egyik legnépszerűbb írója. Az 1988-as Az alkimista című regényével egy csapásra nemzetközi hírnevet szerzett, de többi regénye is a bestseller-listák élére került. Coelho számos irodalmi díj nyertese. Könyvei 120 országban jelentek meg, a világ 47 nyelvén, milliós példányszámban. Kisemberek sorsa, misztikum, érzelem, transzcendencia – ezek Coelho írásművészetének kulcsszavai. A Piedra folyónál ültem, és sírtam című regénye a már megjelent Veronika meg akar halni és Az ördög és Prym kisasszony címűekkel trilógiát alkot, melyek ugyan teljesen eltérő környezetben játszódnak, de mindegyikük egy-egy próbatételt ábrázol. Veronica magát győzi le, Prym kisasszony az őt és faluját próbára tevő ördögöt, Pilar pedig, jelen regényünk főhőse szerelme vallási elhivatottsága felett győzedelmeskedik. Pilar, a 28 éves joghallgató megcsömörlik napjainak egyhangúságától, és amikor véletlenül találkozik gyerekkori pajtásával, aki időközben bizonyos vallási fanatizmus bálványa lett, együtt elindulnak megkeresni azt a csodát, ami megváltoztathatja életük egyhangúságát. A Pireneusok spanyol és francia részén utazgatnak, kolostorokat, templomokat látogatnak. Pilar megismerkedik különös klerikus és laikus figurákkal, miközben egyre jobban beleszeret egykori pajtásába. A szerzetes barát válaszút elé kerül: maradjon-e a rendben, vagy a szerelem oltárán feláldozza-e csodatévő erejét. Pilar a Piedra folyó mellett írja le érzéseit, emlékezvén a 137. zsoltár kezdő soraira: Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk. A száműzött emberek ugyanis nem énekelhették azokat a dalokat, amelyek a szívükből szóltak volna.

Őszintén szólva elég nehéz erről a könyvről egy normális kritikát összehoznom. És nem, nem azért, mert annyira rossz volt, hogy a felénél abbahagytam, bár igaz, nagyon hosszú ideig olvastam a viszonylag rövid történetet. De Coelho-műveket általában nem lehet két nap alatt kiolvasni, ezért is történt az, hogy ez a szülinapomra kapott könyv hosszú ideig a fiókomban pihent, és csak néha-néha kukkantottam bele. Azonban vizsgaidőszakban nagyon jó társam lett, ha épp fel akartam adni, mindig kéznél volt az a pár oldal, melyek  lelket öntöttek belém, és melyeket talán százszor el is olvastam.

Először csak a szerelmi szál tetszett a történetben, nagyon kíváncsi voltam, mi játszódik le a két főszereplőben, miként találnak egymásra, mi is valójában a gyermekkori szerelmük története. A vallási részt viszont el sem akartam olvasni – megvan nekem a saját véleményem a vallásról, nem kell még egy kioktatás sem Coelhótól, sem bárki mástól. Aztán a könyv felénél, mikor már nem siklottam el ezen sorok felett, rájöttem, hogy a könyv pont azt fogalmazza meg, amiben én is hiszek: elítéli a katolicizmust, és nem benne látja Istent, hanem mindenkiben. Ezek a sorok, azt hiszem, mindent elmondanak helyettem: