Off: Nem adakozni bűn?

Néhány hete Budapesten jártam, akkor történt meg velem ez a történet, és erről mindenképp szerettem volna írni. Mert ha vannak dolgok, amik manapság tabunak számítanak, akkor az adakozás mindenképp ezek közé tartozik. Hogy miért? Ugyan nagyon is felvállalható, hétköznapi dolognak tűnik így első blikkre, de gondoljunk csak bele egy kicsit jobban. Ha odajönnek hozzánk, hogy a szegény beteg gyerekeknek adjunk pár forintot, vajon hány ember nem fog adni semmit? Viszonylag sokan. No de hány ember merné ezt bevallani másoknak (vagy akár a saját lelkiismeretének), hogy nem adott? Nagyon kevesen. És igen, pontosan ezért számít tabunak ez a téma. Én pedig itt, névvel és képpel felvállalva bevallom, hogy én bizony nem adtam.

Szóval történt az, hogy beérkezett a vonatom a Keleti pályaudvarra, és én meg szépen lassan kiálltam az épület elé, hogy bevárjam Andit, aki volt olyan nagyon kedves, és kijött elém (amit ezúton is nagyon köszönök, na meg a többit is :) ). Akkor ott egyedül álldogálva a bőröndömmel odajött hozzám egy férfi, hogy legyek oly’ kedves, és adakozzak a rászoruló gyerekeknek, legyen nekik is szép karácsonyuk. Én egy régebbi, csúnya adakozós átverés miatt (amit majd pár sorral lejjebb röviden elmesélek), megfogadtam, hogy nem, bizony nem fogok adni az ilyen utcai adománygyűjtőknek. Szóval azon nyomban elhárítottam a férfi kérését azzal, hogy nincs nálam forint apróban, mert nem idevalósi vagyok. Erre persze jött a replika, hogy természetesen euróban is elfogadja az adományom. Ezt az ajánlatot is szépen visszautasítottam, mire jött a kérdés, na meg az érzelmi zsarolás, hogy miért akarom, hogy a szegény gyerekeknek rossz karácsonyuk legyen, és miért nem adok pár forintot (vagy valami ilyesmi volt a szentbeszéd, már nem emlékszem pontosan). Erre mondtam, immár erélyesen és határozottan, hogy mert nem, nem akarok adományozni. Végre már ő is felfogta, hogy nálam hiába próbálkozik, és még egy számonkérő, gonosz beszólást odaköpve, hogy “mennyire smucig vagyok”, szépen elment. 

Rachel van Dyken: Egyetlen

MEGJELENÉS: 2014
OLDALSZÁM: 296
KIADÓ: Athenaeum
ÉRTÉKELÉSEM: 3/5

Kiersten elsőéves az egyetemen. Még sosem találkozott senkivel, aki a rémálmait elűzte volna, de olyannal sem, akit ha meglát, a szíve hevesebben kalapál. A beiratkozáskor azonban összefut egy fiúval – szó szerint –, akitől nemcsak kalapál a szíve, hanem egyenesen kiugrik a helyéről. Weston, az egyetemi focicsapat nagymenője sok lánnyal találkozott már. Volt olyan is, aki szexuális zaklatással vádolta. Már éppen nyugvópontra ért volna az élete, erre besétál az ajtón egy elsőéves, akinek vadító vörös hajzuhataga van, és zöld szemében olyan titkok csillognak, amelyeket azonnal meg akar fejteni. Rachel Van Dyken Egyetlen trilógiájának első kötete egy nem mindennapi páros történetét meséli el. Megvédhet-e a szerelem a rémálmoktól? És mi történik, ha a halálos kórral kell szembenézni?

Ezt a könyvet azért olvastam el, mert egy könnyed, romantikus New Adultra vágytam így az őszi szünetre, ellensúlyozva a mindenszentek komor és szomorú ünnepét. Hát, nem éppen a legmegfelelőbb könyvet választottam, hiszen az Egyetlen egyszerre volt gusztustalanul mézesmázos és gyönyörűen szomorú.

Augusztusban megfogadtam, hogy nem fogok több rákosokról szóló könyvet olvasni, hát naná, hogy akaratlanul is belebotlottam azóta kettőbe, mindezek ellenére ez a regény volt köztük a legkevésbé tragikus, és még sírni sem sírtam. Ha nem számítjuk, hogy néha sírhatnékom volt egy-egy eltúlzott, nem reális húzás után. Na de inkább kezdjük a legelején.

Jodi Picoult: A nővérem húga

MEGJELENÉS: 2007
OLDALSZÁM: 372
KIADÓ: Athenaeum
ÉRTÉKELÉSEM: 5/5

Amerika keleti partvidékén egy tipikus kertvárosi házban él egy tipikusnak korántsem mondható háromgyermekes család.
A legidősebb testvér, Jesse már a „sötét oldalon” jár, a középső lány súlyos leukémiás, akinek életben maradásáért a két szülő ádáz küzdelmet vív; a húg, Anna pedig – a tudomány jóvoltából – eleve azért született, hogy genetikailag megfelelő donor legyen nővére számára. Amikor a beteg Kate körül forgó családi élet ellen lázadó tizenhárom éves Anna beperli szüleit, hogy önrendelkezési jogot nyerjen a saját teste fölött, minden megbolydul.
A lelki örvények egyre lejjebb húzzák a jogászból lett főállású anyát, a tűzoltó-mentős-amatőr csillagász apát, a kényszerűen koraérett gyereket, sőt még az Annát képviselő fiatal ügyvédet és annak elveszettnek hitt kedvesét is.
A krízishelyzetet a népszerű írónő felváltva láttatja a hét szereplő szemével, bravúrosan váltogatva az idősíkokat is. Miközben egy lebilincselő, gyors léptű regény fejezetein nevethet-zokoghat az olvasó, olyan hitelesen elevenedik meg előtte a kertvárosi otthon, a kórház, a tárgyalóterem és a tűzoltólaktanya világa, mintha dokumentumfilmet nézne.
A végkifejlet pedig majdnem akkora meglepetéseket tartogat, mint egy krimi.

E könyv olvasása közben megfogadtam, hogy soha többet nem olvasok rákosokról szóló könyvet. Pontosabban olyan könyveket, ahol a rák a központi téma, és ilyen szinten tárgyalja az egészet, illetve aköré épül az egész történet. Naná, hogy közvetlenül ezen regény után belefutottam (igaz, akaratlanul) mégegy rákos történetbe, de szerencsére ott már nem rendített meg annyira a dolog, mint itt. Mert ezt a történetet végig lehet sírni és nevetni. Igen, mindkettő egyszerre, ugyanis a szomorú pillanatokat felváltja az édes-keserű humor, csak hogy a kontraszt meglegyen, és hogy te egyszer bőgj, aztán a könnyek közt még nevess is egy kicsit.