Miért jó és rossz a Legdrágább mostohabátyám

Azt hiszem, az a tipikus amerikai YA és NA-irodalom már jó rég nem az én érdeklődési körömbe tartozik. Bármennyire is fáj, már nem tudok újat kapni ezektől a könyvektől, az ikszedik sablonos lávsztoritól, a tragikus múlttól, és attól a nagyon amerikai stílustól, ami minden ilyen könyv első mondatától a legutolsó szaváig árad. Így aztán körülbelül másfél éve nem olvastam amerikai New Adult-regényt. Most azonban nagyon vágytam egy kis könnyed szerelmi sztorira, és a Legdrágább mostohabátyám pont megfelelőnek tűnt. Oké, benne volt, hogy azt hittem, tiltott testvéri történetet kapunk, mint a Forbiddennél, de persze mivel mostohabáty, nem pedig édestestvér, ezt eleve ki kellett volna zárnom.

Papírhattyú – gondolatok a könyvről és a kedvenc idézeteim

Ez az a könyv, amit szinte mindenki a Fogoly a sötétben című nagysikerű Könyvmolyképzős könyvhöz hasonlított. “Ha imádtad a Sötét páros-trilógiát, ezt is imádni fogod” olvastam szinte mindenhol tavaly év végén, így hát természetesen nekem is el kellett olvasnom. De tulajdonképpen ez egy teljesen más történet, mégha az alapkoncepció nagyon is hasonló.

Szögezzük le, nekem tetszett a regény, bár kedvencemmé nem vált, de jó kis történet volt nagyon szép gondolatokkal és mondanivalóval. Az olvasási élményből sajnos levont az időhiány, ami miatt egy hónapon keresztül olvastam, de igazából nem is bánom, hiszen elég nagy utat járt be a sztori, így sokkal élvezetesebb volt, mint két-három nap alatt befalni. De talán pont a hosszú időintervallum miatt lehetett volna két-három kötetre nyújtani, így kicsit úgy éreztem, hogy nem tudok eléggé belemélyedni az eseményekbe.

Az elrablós része a regénynek számomra nem volt annyira élvezetes, sokkal jobban tetszett a visszatekintés, na meg a kiszabadulás után történő cselekmények. És imádtam a regény mondanivalóját – hogy a bosszú nem vezet semmire, nem hoz semmiféle megnyugvást, csak elvesz éveket az életből, és közben mindent és mindenkit elveszítesz, aki eddig körülötted volt. Imádtam a regény szerelmi szálját, olyan szívfacsaróan romantikus volt, igen, a dark romance kategória ellenére is. Mindkét főszereplőt megkedveltem a regény végére, noha egyikük se volt túl szimpatikus az elején, de az az út, amit megtettek, az a karakterfejlődés, amin átmentek, megtette a hatását. 

Egy szigorúan tiltott szerelem története

Értékelős poszt írásakor általában mindig amiatt aggódom, hogy nem tudom azokat az érzéseket közvetíteni az embereknek, amiket kiváltott az adott könyv belőlem. Hát most ennél a regénynél ez lehetetlen feladat, ugyanis olyan szintű érzelmi töltettel rendelkezik, hogy képtelenség szavakkal kifejezni. Természetesen Tabitha Suzuma Forbidden című művéről beszélek, amely az egyik legtiltottabb szerelmet veszi górcső alá, azaz a testvéri szerelmet.

Én mindig is imádtam a tiltott “love story-kat”, szóval találkoztam már pár ilyen történettel az életem során, most mégis azt mondom, ez a sztori visz mindent. Nem csak érzelmekben, karakterekben, dramaturgiában, hanem a fő témája is, ami, valljuk be, nem túl gyakori téma, és nagyon keveset lehet róla hallani leginkább ebben a formában. Nagyon örülök, hogy ennyi idősen, már felnőtt fejjel került a kezem közé ez a regény, és nem is véletlenül díszeleg rajta a 18-as karika. Na nem a romantikus és szexjelenetek miatt, mert azok nagyon tanulságosak lehetnek a fiatalabb korosztálynak, főként, mivel nagyon élethűen vannak ábrázolva, hanem leginkább az érzelmi hullámvasút és a mondanivaló az, ami miatt az idősebb korosztálynak ajánlom. Főleg a történet végét ugyanis nem könnyű feldolgozni.

Egy könyv, ami végre megríkatott

Nehéz erről a könyvről bármit is írnom, mert tudom, átadni azt az érzést, melyet ez a történet adott, lehetetlen. Már akkor tudtam, hogy nagyon erős, érzelmekkel teli regényt fogunk kapni, mikor még csak beleolvastam az Aranymosás oldalán. Bizony, Csendes Nóra Zápor utca című művéről beszélek, ami azért különleges, mert a sorok mögött bújik meg az az elképesztő magányosság, amely aztán a végén szépen lecsapódik, és megsirat. Ilyenkor kicsit elgondolkodik az ember a saját sorsán, a döntésein, és az élet kegyetlen játékán. És persze saját magán, meg a jövőjén.

A két szálon futó történet egyébként az elején kicsit meseszerű hangulatot kapott. Bepillantást nyerhettünk egy ma játszódó, naivan szép első szerelem történetébe, illetve megismerkedhettünk egy az 50-es években kialakuló kapcsolatról. Sejteni lehetett már, hogy ez a két szál valahogyan a végén összekapcsolódik, és az olvasás során információcseppeket is kaptunk, hogy miként, de még így is meglepetés volt a vége. A két vonal egyébként gyönyörű párhuzamban volt egymással, és talán ezt imádtam ebben a legjobban, mert jó volt látni, hogyan éli meg ezt a nagyon hasonló szituációt a két főhősnő, csak éppen hatvan év különbséggel. 

Egyszer volt egy Zakály Viki

Aki már régóta követi a blogom, az tudhatja, mennyire imádom immár csaknem három éve Zakály Viki első regényét, a Szívritmuszavart, majd annak folytatását, a Hanna örököt. Ezért aztán nagy boldogsággal töltött el a tudat, hogy végre megjelenik Viki új regénye, ezúttal immár a Libri Kiadónál, pontosabban annak újonnan nyílt albrandjénél, az Insomniánál. Nagyon nagy kíváncsisággal vetettem bele magam az olvasásba, bár igazából elvárásaim nem voltak az új regényhez, inkább a hagyom magam meglepni módszert választottam. És igen, tényleg meglepődtem, sokszor és sok helyen, csak nem mindig pozitívan.

A bevezető rész fura volt, nem igazán tudott lekötni, és kicsit olyan “magyar szerzősen” erőltetett is, ami alatt azt értem, hogy a kezdő magyar szerzők frázisait, kliséit puffogtatta el. Viszont aztán ahogy haladtunk előre a történetben, és belépett Gábriel a képbe, én ott elfelejtettem minden eddigi bajom, és hirtelen azt vettem észre, hogy ez az egész mennyire jó és egyedi ötlet, na meg hány egyedi és nagyon jól eltalált gondolat és párbeszéd folyik le a két főszereplő közt. Nekem akkor színtiszta élvezet volt az olvasás, gyorsan is haladtam vele, noha többször is visszalapoztam újraolvasni a kedvenc beszólásaimat. Ezenkívül voltak benne nagyon érdekes és tanulságos gondolatok is, főként a jó emberismerő Gábriel részéről, szóval emiatt azokat a részeket imádtam.