Miért jó és rossz a Legdrágább mostohabátyám

Azt hiszem, az a tipikus amerikai YA és NA-irodalom már jó rég nem az én érdeklődési körömbe tartozik. Bármennyire is fáj, már nem tudok újat kapni ezektől a könyvektől, az ikszedik sablonos lávsztoritól, a tragikus múlttól, és attól a nagyon amerikai stílustól, ami minden ilyen könyv első mondatától a legutolsó szaváig árad. Így aztán körülbelül másfél éve nem olvastam amerikai New Adult-regényt. Most azonban nagyon vágytam egy kis könnyed szerelmi sztorira, és a Legdrágább mostohabátyám pont megfelelőnek tűnt. Oké, benne volt, hogy azt hittem, tiltott testvéri történetet kapunk, mint a Forbiddennél, de persze mivel mostohabáty, nem pedig édestestvér, ezt eleve ki kellett volna zárnom.

Történet egy időutazó fiúról, aki meg akarja menteni szerelmét

Léteznek az életemben olyan dolgok, amiket egyszerűen csak úgy hívok, hogy a szívem csücskei. Ilyenek például az időutazós történetek, ami a Vissza a jövőbe című film óta nálam abszolút telitalálat. Pontosabban a Vissza a jövőbe trilógia a telitalálat, mert azóta se találtam még egy olyan izgalmas, érdekes, szórakoztató, bámulatos, lelket melengető időutazós sztorit, mint ez. Ezért is vettem kézbe Julie Cross Förgeteg című kötetét, ami ugye ezzel az időutazós fő történetszállal lett beharangozva mindenhol, hátha megközelíti Marty kalandjait. Viszont sajnos azt kell, hogy mondjam, ez a regény bármennyire is túlhypolt, számomra kisebb csalódásnak bizonyult.

Az a legnagyobb bajom a történettel, hogy rengeteg lehetőség rejlett benne, amit nem használt ki az írónő. Azt hittem, ez a téma önmagában már telitalálat, de vannak akik nem élnek a lehetőségekkel, vagy csak nem elég tehetségesek, hogy átadják, amit akarnak. Számomra Julie Cross bizony nem találtatott elég tehetségesnek, vagy csak túlzottan amatőr volt, mikor megírta ezt a regényét. Érezhető volt a kapkodás, hogy nem tudtam mélyen belemerülni abba a világba, amit elénk próbált tárni, továbbá nagyon gyorsan történtek az események, tényleg sokszor nem értettem, hogy most akkor mi is van.

Amikor kicseszik veled az író avagy Grecsó Krisztián Jelmezbálja

Tavaly, mikor elolvastam a Megyek utánad c. nagyon is felkapott és közkedvelt Grecsó-regényt, eléggé ki voltam bukva. Sőt, rettenetesen dühített az a fajta hímsoviniszta látásmód és üzenet, mely az egész történetet körüllengte, miszerint az egész női nem a férfiak megmérgezésére teremtetett, ráadásul egy nő csakis pinájával tud elérni valamit. Viszont hiába a negatív érzelmek, a negatív érzés is érzés, ráadásul elég intenzív ahhoz, hogy az ember ebből kifolyólag kíváncsi legyen az író többi művére. Mert azonkívül, hogy kiakasztott, bizony magába is szippantott és végig olyan érzésem volt, hogy megfojt, de közben magába kebelez, kiakaszt, mégsem tudom nem olvasni. Szóval igen, a rossz tapasztalatok ellenére is megvettem az író legújabb művét, melynek ráadásul a hátlapjára kiírt idézete is baromira megfogott, konkrétan szívembe talált, és most kivételesen jó értelemben.

Jennifer L. Armentrout: Oblivion – Feledés

MEGJELENÉS: 2015
OLDALSZÁM: 382
KIADÓ: Könyvmolyképző
ÉRTÉKELÉSEM: 3/5

Amikor Katy Swartz a szomszédomba költözött, rögtön tudtam, hogy baj lesz. Nagy baj.
Bajra pedig igazán nincsen szükségem, hiszen nem vagyok idevalósi. A társaimmal a Luxról érkeztem a földre, egy tizenhárommilliárd fényévre lévő bolygóról. Ráadásul ha valamiben biztos vagyok, az az, hogy az emberekben nem lehet megbízni. Félnek tőlünk. Olyasmikre vagyunk képesek, amikről ők csak álmodnak, és pokolian gyengének tűnnek mellettünk – mert azok is.
Kat azonban olyan közel kerül hozzám, mint még senki más. Akaratlanul is vágyok rá – és szeretném felhasználni a képességeimet, hogy megóvjam. Meggyengít engem, pedig én vagyok a legerősebb luxen, és az én feladatom, hogy védjem a többieket. Ez a hétköznapi lány tehát mindannyiunk végzete lehet. Hiszen a luxeneknek van egy hatalmasabb ellensége is – az arumok – akikkel szembe kell szállnom.
Ha beleszeretek Katyba – egy emberbe – nem csupán őt sodrom veszélybe. Talán mindannyiunk pusztulását okozom… de azt nem hagyhatom.

Nem leszek túl népszerű ezzel a véleménnyel, amit ebben a posztban leírok. Tudom, rengetegen imádjátok ezt a regényt, azaz az Obszidián Daemon által elmondott történetét. Ahogy látom, Moly.hu-n is töretlen a siker, hetek óta a legolvasottabb könyvek közt van, illetve jelenleg (azaz a bejegyzés megírásakor) 96%-on áll. Én viszont kimondom a kimondhatatlant: nekem ez a könyv inkább tűnt időpocsékolásnak, mint szórakozásnak. 

C. J. Roberts: Epilógus

MEGJELENÉS: 2015
OLDALSZÁM: 232
KIADÓ: Könyvmolyképző
ÉRTÉKELÉSEM: 3/5

Azért írom ezt, mert könyörögtél érte. Tudod, mennyire imádom a könyörgést. Sőt, valószínűleg túl sokat tudsz és túl jól. Ki is vagyok én? Próbálok rájönni. Gyermekként prosti voltam, serdülő fejjel gyilkos, férfinak pedig szörnyeteg. Én vagyok az, aki elrabolta Livvie-t. Én vagyok az, akibe szerelmes. Szerelmes belém. Elég beteg, mi? Persze, a történetünk többről szól, mint amennyit néhány rövid mondat felölelhet, de képtelen vagyok ítélkezni az akkori viselkedésem felett. Te már úgyis megtetted. Azért olvasod most ezt, mert érdekel a sztori többi része. Tudni akarod, mi történt azon a forró nyári éjszakán 2010-ben, amikor a Paseóban találkoztam Livvie-vel. Azon az éjszakán megint a feje tetejére állt az életem. Nem pont úgy történt, ahogy Livvie mesélte. Kesztyűs kézzel bánt velem, amikor előadta a történetünket. Az igazság sokkal… összetettebb.

Annyira nagyon mérges vagyok az írónőre. De komolyan. Egy olyan fantasztikus, eszméletlen, pokolian izgalmas és a női érzéseket igencsak próbára tevő második rész után egy ilyen unalmas, monoton és felejthető harmadikkal zárni a trilógiát? Csalódott vagyok. De nagyon.