A nagy borítóleleplezés: így néz ki az új Ambrózy báró-kötet és a Mindörökké várni

Ó, hogy én már mennyire vártam az új Ambrózy báró esetei sorozat Könyvhétre megjelenő kisregényének a borítóját! Mert igazak a hírek, Böszörményi Gyula idén is kedveskedik nekünk egy kiegészítő kötettel a Könyvhétre, ezúttal ez lesz a három és feledik rész. De hogy ne ilyen szimplán ugorjunk bele ebbe a borítóleleplezésbe, nemcsak az új Ambrózy-kötet borítójáról hull le a lepel, hanem egy plusz meglepetésről is. Az én lelkem meg örömében bukfencet hány.

Aki még nem ismerné a szerzőt:

Böszörményi Gyula magyar író, újságíró. A Gergő és az álomfogók című meseregényével lett ismert országszerte. Színpadi, rádiós és televíziós munkái is jelentősek.

Ötven éves korára már több, mint ötven regényt írt, a Lúzer Rádió, Rontásűzők és az Álomfogó sorozatok mellett önálló művekkel, esszékötetekkel és antológiákkal is jelentkezett. A gyerekeknek szánt könyveit a felnőttek is imádják, sőt, végigvigyorogják – ahogy az eKultura kritikusa is tette.

Munkásságát számos díjjal jutalmazták. 2007-ben József Attila-díjat kapott, a Bács-Kiskun Megyei Közgyűlés elnökének különdíjával tüntették ki, a Gergő-regények IBBY díjat kaptak az Év Legjobb Gyermekkönyve kategóriában, tavaly pedig a Könyvmolyképző Kiadó Nívódíját is átvehette.

És akkor lehull a lepel a Bitó és borostyánról:

Aranykönyv – szavazz Lakatos Leventére és Böszörményi Gyulára!

Idén is Aranykönyv lázban ég a magyar könyves társadalom, és a verseny mostanra éleződött ki leginkább, hiszen már az utolsó fordulóban vagyunk. Tegnapelőtt kiderült, kik kerültek be a Top 10-be, és nagy öröm számomra, hogy két nagy kedvencem is az esélyesek közt van. Ugye már kitaláltátok, kikről van szó? (Na jó, a cím és a kép elég egyértelművé teszi. :D)

Bevallom őszintén, a Szigorról én nem hittem volna, hogy ennyire jó könyv lesz. Mikor még e-könyvként jelent meg, nem is olvastam el, valahogy nem annyira izgatta a fantáziám, és inkább kivártam a papírkönyves megjelenést. Aztán olyan szinten kellemesen meglepődtem ezen a fordulatos, cseppet sem unalmas, szájeltátós történeten, hogy ez lett számomra a legkedvencebb Lakatos Levente-regény. Még a Bomlást is lekörözte nálam, sőt, mikor kérdezik, melyik könyvet ajánlom legelsőnek az írótól, mindjárt a Szigort mondom. Ahogy azt már az értékelésemben is említettem, ez a legjobb, legeredetibb, legötletesebb Lakatos Levente-regény. Úgyhogy mindenképpen, de tényleg, mindenképpen megérdemli az Aranykönyvet. Így hát mindenkit csak arra tudok buzdítani, hogy olvasson Szigort, és persze szavazzon is rá a versenyen május 24-ig.

Megker(g)ült leányrablók avagy beszámoló az Ármány és kézfogóról

Elérkezett hát a várva várt harmadik Ambrózy-kötet, én pedig teljes kíváncsisággal vágtam bele a karácsony előtti időszak egyik legjobban várt megjelenésébe. Úgy gondoltam, tökéletes olvasmány lesz ez az ünnepekre, ráadásul a 2016-ot a A Rudnay-gyilkosságok olvasásával kezdtem, miért is ne fejezhetném be ezt az évet az Ármány és kézfogóval tökéletes keretet adva így az idei esztendőnek? Mivel én imádom az ilyen rendszerkövető dolgokat, ráadásul a kíváncsiságom a történettel kapcsolatban nem hagyott nyugodni, bevállaltam egy ilyen nagyon hosszú (hétszáz oldal feletti) regényt, és egyáltalán nem bántam meg. Ahogy azt sejteni lehetett, imádtam, pontosan úgy, mint eddig minden általam olvasott Böszörményi-könyvet. Viszont most akadt pár dolog, ami mellett nem tudok elmenni szó nélkül.

Szóval épp bele akartam fogni a regény olvasásába, mikor kiderült számomra is, hogy nem ez lesz az utolsó része a sorozatnak, mint ahogy én azt eddig hittem. Ez egy kisebb sokként ért, hiszen azt gondoltam, hogy minden szál el lesz varrva, minden kérdés meg lesz válaszolva, és talán emiatt vártam már ennyire ezt a könyvet. Emiatt kissé csalódottan kezdtem bele a történet olvasásába, de szerencsére már pár oldal után elfelejtettem mindazt, ami a szívemet nyomta, hiszen azonnal beszippantott Böszörményi úr csodálatos világa. Mert hát a fene egye meg, ez a kötet még viccesebb volt, mint az előzőek. Akadtak ugyanis olyan pillanatok, mikor nem bírtam megállni nevetés nélkül, Mili kisasszony olyan dolgokat csinált, hogy még engem is sikerült meglepnie. Bizony jókat nevettem ezen a szeleburdi lányon, és amilyen távol áll tőlem a szeleburdisága meg az örökös bajkeverő személyisége, úgy kedveltem meg egyre inkább. Sőt, jobban drukkoltam neki, mint Emmának, kinek karaktere sokkal közelebb áll hozzám, ez pedig nagy szó a részemről, hiszen általában jómagam is a hozzám hasonlító szereplőkkel szimpatizálok. De nem is ez a lényeg.

Top 5 kedvenc borító a 2016-os olvasmányaim közül

Ha itt a december, akkor itt az ideje az évzáró, évértékelő cikkeknek. Bevallom, nekem ezek a típusú bejegyzések a kedvenceim, nem csoda hát, hogy minden évben decemberben van a legtöbb egy hónapra jutó posztom. Ma a kedvenc borítóimat gyűjtöm össze egy top 5-ös listába, de azt mindenképp el kell mondanom, hogy az idei olvasmánylistámból válogattam, tehát akadhatnak köztük nem idén megjelent regények is, ugyanis természetesen nem csak 2016-os könyveket olvastam.

5. Robert Galbraith: A selyemhernyó

A selyemhernyó még 2015-ben jelent meg, de mivel csak idén olvastam, így az idei listában van a helye. Szerintem nem kell sokat magyaráznom, miért tetszik annyira ez a borító, ugyanis nagyon jól eltalált és hangulatos színeket használtak, kicsit festményes behatást is kelt, ráadásul abszolút hozzáad a történethez ezzel a sokat sejtető benyomással.

Böszörményi Gyula “megberetválta” az olvasó agyát

Már zengtem ódákat Böszörményi Gyuláról, a tehetségéről és az Ambrózy báró esetei című trilógiájáról itt a blogon, de a dicséretáradatból sose lehet elég, ha elolvassuk a félkarú magándetektívről szóló könyvek valamelyikét. Ez esetben pedig egy rövidke “kettő és feledik” kötetről van szó, amit nyugodtan mondhatnánk meglepetéskötetnek is, hiszen fogalmam sem volt, hogy Böszörményi úr tervez egy ilyet a könyvhét alkalmából. De hát egyáltalán nem panasznak szánom, sőt, ennél kellemesebb meglepetést nem is okozhatott volna az író, hiszen mostanra már méltán híressé vált trilógia megérdemel egy ilyen kis kiegészítő kötetet. Az olvasók legnagyobb örömére.

Nem győzöm elégszer hangsúlyozni, milyen ürességet töltött be azzal Böszörményi a magyar kortárs irodalomban, hogy ennyire valósághűen, valós személyekkel ábrázolja a korabeli Magyarországot, és épít köré egy kitalált sztorit. Oké, mondhatjuk azt, Fábián Janka is hasonlóan munkálkodik, mégsem érzem, hogy a nyomába ér Böszörményinek, ugyanis Fábián inkább csak elvétve, mellékesen említ pár magyar történelmi személyiséget, míg Böszörményi ezekre a személyekre építi fel az egész sztoriját. Szóval tényleg nem csodálom, hogy mennyire közkedvelt sorozat lett ez, meg is érdemel minden elismerést.  Viszont ennek a kisregénynek – hiába is imádom, csodálom, tisztelem, rajongok – megvoltak a maga hibái. Pontosan csak egy hibája volt, amiért le is kellett vonnom egy pontot, hogy túlságosan rövidnek bizonyult. Bizony. Szerintem ezt a sztorit egy 200-300 oldalas teljes értékű regényben kellett volna megvalósítani, olyan kaliberű volt a krimiszál. Ez persze vehetjük dicséretnek is, hiszen tényleg úgy gondolom, megérdemelt volna egy hosszabb terjedelmű regényt is ez az ötlet. De érthető, elsősorban a trilógia év végén megjelenő, befejező kötetével kell foglalkozni, amit jómagam már annyira várok, hogy szavakkal elmondani nem lehet.