Népszerű regények legelső mondatai

Annyira imádtam a múltkori posztot, amelyben a regények utolsó mondatait gyűjtöttem össze, hogy meg kellett csinálnom a folytatást is. De ezúttal nem a többi regény utolsó mondatát, hanem ugyanazok a regények első mondatát kerestem meg, és írtam ide be. Ami számomra nagyon meglepő volt, hogy milyen sok első mondat maradt meg az emlékezetemben (mert természetesen csak azokról a könyvekről írok, amelyeket jómagam is olvastam). Például itt van Paulo Coelho Tizenegy perc című műve, amit már nyolc éve, még javában gimnazistaként olvastam, mégis mikor elővettem a könyvet és megnéztem az elejét, azonnal beugrott az a nagyon ütős első mondat. A Harry Potteré szintúgy, pedig azt még fiatalabb koromban, 13 évesen olvastam. Szóval számomra nagyon izgalmas volt ez a poszt megírása, még talán izgalmasabb, mint az előző poszté. Hihetetlen, mennyire jól előrevetítik a regények első mondatai a történet további mondanivalóját.

George Orwell: 1984

“Derült, hideg áprilisi nap volt, az órák éppen tizenhármat ütöttek.”

Jane Austen: Büszkeség és balítélet

“Általánosan elismert igazság, hogy a legényembernek, ha vagyonos, okvetlenül kell feleség.”

Híres regények legutolsó mondatai

Mindig csak az első mondatokkal foglalkozunk, ha könyvekről van szó. De mi a helyzet a befejező mondatokkal? Azok is ugyanolyan lényegesek, ha nem lényegesebbek, mint a kezdeti szavak. Így most összegyűjtöttem pár általam kedvelt sikeres és népszerű regényt, na és persze az utolsó mondatait. Ha kíváncsi vagy, hogy fejeződik be az 1984 vagy a Twilight, akkor görgess tovább!

    

George Orwell: 1984

“Szerette Nagy Testvért.”

Jane Austen: Büszkeség és balítélet

“Darcy éppúgy szívből szerette őket, mint Elizabeth; mindketten meleg hálát éreztek irántuk, akik Derbyshire-be hozták Elizát, s ezzel lehetővé tették egybekelésüket.”

Sylvia Plath: Az üvegbura

MEGJELENÉS: 1971
OLDALSZÁM: 280
KIADÓ: Európa
ÉRTÉKELÉSEM: 4/5

„Furcsa, fülledt nyár volt, azon a nyáron ültették villamosszékbe Rosenbergéket, és én nem tudtam, mit keresek New Yorkban.” Egy idegösszeomlás története kezdődik ezekkel a szavakkal. A tizenkilenc éves Esther Greenwoodnak Amerika tálcán kínálja a karriert: felveszik ösztöndíjjal a legjobb iskolába, majd tizenketted magával megnyeri egy divatlap pályázatát, egy hónapra New Yorkba kerül, fogadások, díszebédek, hírességek forgatagába. Csakhogy ő valami többet és tisztábbat vár a társadalomtól, mint az őtőle, és ezért nem tud beilleszkedni a nagy gépezetbe. „Bizonyára úgy illett volna, hogy én is repüljek a lelkes örömtől, mint a többi lány, de – valahogy nem voltam rá képes. Nagyon-nagyon csendesnek és üresnek éreztem magam, akár egy tornádó magja, ahogy csak sodródik kábultan a körülötte tomboló pokoli zűrzavar legközepén.” A történet: ennek a baljós hasonlatnak a kibontakozása, a betegség első tüneteitől a közönyös pszichiáter kontárul alkalmazott elektrosokkterápiáján át a hajszál híján sikeres öngyilkosságig. Végül a gyógyulás tétova stációi következnek, az életbe visszavezető út lehetőségét sejtetve – ami a valóságban tragikusan ideiglenesnek bizonyult. Mert Az üvegbura önéletrajzi mű: az újabb angol-amerikai líra talán legeredetibb tehetségének egyetlen nagyobb szabású prózai alkotása. Megjelenésének évében, 1963-ban Sylvia Plath öngyilkos lett.

Idei év első elolvasott regénye Az üvegbura, ráadásul mindjárt a 2016-os várólistámról. Már tavaly tűkön ültem a kíváncsiságtól, hogy elolvassam Sylvia Plath világsikerű remekét, de aztán mégiscsak a várólista-csökkentős játékra hagytam. És mit is mondhatnék róla? Egy csipetnyivel többet vártam, mint amit adott, de még így is bőven azt tudom mondani, hogy tetszett. És legfőképpen elgondolkodtatott. Főleg a regény vége.