Menj szembe az elvárásokkal – ezt üzeni neked az írónő

Aki követi a blogomat, az már tudhatja, hogy mennyire imádom a francia regényeket, és legfőképpen Marie-Aude Murail könyveit. A Könyvmolyképző Kiadó a legnagyobb örömömre sorban adja ki az írónő műveit, így aztán mindig nagyon várom, hogy elolvashassam a legújabbat. A Tartós hullám idén a Könyvfesztiválra érkezett, én pedig azonnal lecsaptam rá. És vajon meglepődik-e bárki, hogy imádtam? Ugye, hogy nem.

Ismét sajnálom ilyenkor, hogy nem vagyok tíz esztendővel fiatalabb, vagy éppen miért is nem fordították már le magyarra tíz évvel korábban ezt az amúgy 2004-es regényt. Annyira jó lett volna tizenévesen ilyeneket olvasni! Hiszen az egy dolog, hogy rendkívül tanulságos, mert egy csomó fontos problémát érint, de ezenkívül olyan üzenete van a könyvnek, amit mindenkinek illene megtanulni: szembe kell menni a szülői elvárásokkal, és nem anyuka-apuka álmait kell a gyereknek megvalósítani, hanem a sajátjait.

5 eset, mikor a magyar borító szebb, mint az eredeti

Sokszor hirdettem már azt a blogon, hogy a magyar írók által írt könyvek mennyivel jobbak a külföldi társaiknál (jó-jó, ez főleg az én véleményem), és hogy miért fontos, hogy minél több magyar regényt olvassunk. De mi a helyzet a borítók terén: vajon a könyvek szebben mutatnak az eredeti csomagolásukban? Mint kiderült, nem igazán. Bár nehéz volt összegyűjtenem 5 olyan regényt, melynek a magyar borítója szebb, de csak amiatt, mert rengeteg magyar regényt olvasok (aminek ugye a magyar borítója az eredeti borítója), és a legtöbb külföldi könyv pedig eredeti borítóval jelenik meg magyarul is. Azonban mégis találtam kitűnő példákat arra, hogy a magyar könyvkiadás, ha másban nem is, ebben lekörözi a külföldi társaikat.

Jane Austen: Büszkeség és balítélet

Kezdjük mindjárt egy klasszikussal. Tudom-tudom, a Büszkeség és balítéletet millió borítóval kiadták angolul  és magyarul egyaránt, de ha jobban megnézzük, szinte az összes magyar borító szép és ízléses, míg az eredeti nyelven íródottak… hát, hagynak némi kívánnivalót maguk után. És ez bizony nagyrészt az összes klasszikus romantikus könyvre igaz. Én most a legújabb, Könyvmolyképző Kiadó által kiadott változatot mutatom be, mert szerintem az a leggyönyörűbb mind közül, és a külföldire meg egy random példát hoztam fel (ezt dobta ki először a Goodreads).

 

Marie-Aude Murail: Lakótárs kerestetik

MEGJELENÉS: 2014
OLDALSZÁM: 216
KIADÓ: Könyvmolyképző
ÉRTÉKELÉSEM: 5/5

Az érettségi előtt álló Kléber és bátyja, Barnabé, akit mindenki csak Sutyinak hív, egy párizsi albérletbe költözik, ahol már négy másik fiatal is lakik. Míg Kléber a gimiben gályázik, és azon agyal, hogy tudna becsajozni, Sutyi Playmobil figurákkal játszik, meg Pupák úrral, a plüssnyulával, aki vigasza és elszakíthatatlan társa jóban-rosszban. Sutyi huszonkét éves, de értelmi fogyatékosként örökké kisgyerek marad. Kléber sosem tudja úgy magára hagyni, hogy ne csinálna valami galibát. Az elmegyógyintézetbe semmiképpen nem akarja visszadugni, de vajon elbírja-e a szülői felelősség rá nehezedő terhét? Marad-e ideje és energiája a saját életére? Az együtt lakó fiatalok mindennapjai és ezzel együtt gondolkodásmódja apránként gyökeresen megváltozik Sutyi hatására. A bonyolult és álságos „nagyok” problémáira ez az egyszerű, hazugságra képtelen gyermek hoz mindannyiszor megoldást. Hol komikus, hol könnyes fordulatokban bővelkedő regény a másságról, az elfogadásról és a feltétlen szeretetről.

Gondolom senkit nem lep meg, hogy azóta várólistás ez a regény, amióta olvastam az Oh, boy!-t. Marie-Aude Murail stílusa ugyanis annyira megtetszett, hogy kíváncsi lettem erre a később megjelent regényére is. Tulajdonképpen azt is kaptam tőle, amit vártam. Vicces volt és humoros, megrázó és elszomorító, csodálatos és mesés. És őszinte. Nagyon-nagyon őszinte. Szinte minden ugyanúgy történt, mint az Oh, boy!-ban az elárvult testvérektől a kínos és nagyon igazi helyzeteken át a csodálatos végkifejletig. 

Rövid regények, melyeket imádni fogsz

Ki hitte volna, hogy az egyestés, rövid történetek is lehetnek ugyanolyan jók, mint a hosszabb, bonyolultabb szálakon futó regények? Mostanság több ilyen kötetet is olvastam, mely még a 200 oldalt is alig érte el, mégis imádtam, és egyáltalán nem volt semmilyen hiányérzetem a sztorival vagy a karakterekkel kapcsolatban. Ezért gondoltam megmutatom nektek is, hogy bizony a rövid regények is lehetnek ugyanolyan értékűek, mint a hosszabb társaik. Az elkövetkezendő könyvek számomra mind ötből öt pontosak, a hosszúságuk pedig 200 oldal körülire rúg. Fontos, hogy nem sorrendben mutatom be nektek, hiszen egy objektív vagy akár szubjektív sorrendet alig tudnék felállítani köztük, annyira nagy kedvencem mindegyik.

Janne Teller: Semmi

OLDALSZÁM: 182

Idén kora tavasszal, egy vasárnap délután olvastam el a dán írónő ifjúsági regényét, melybe azonnal beleszerettem. Ugyanis az ártatlanul kezdődő történet hirtelen olyan mértékben csap pofán, hogy az ember beleszédül, de leginkább elgondolkodik az élet valódi értelmén. Vagy inkább a nem értelmén. Mert megtudjuk, hogy bizony semminek nincs értelme az életben, és pont ezért kár is túlaggódni magunkat mindenen. Azt hiszem, ezt kellene kötelező olvasmánnyá tenni nálunk is, mondjuk az Antigoné helyett.

Zakály Viktória: Szívritmuszavar

OLDALSZÁM:  208 oldal

A tavaly tavasszal olvasott történetet főként azért zártam a szívembe, mert nem bírtam elvonatkoztatni a régi, tinédzserkori hősszerelmes énemtől, aki E/2-ben írt hasonló hangvételű novellákat ugyanilyen stílusban, mint Zakály Viki is. Hirtelen úgy éreztem, mintha éveket repültem volna az időben, és közben olyan mély érzések kerítettek hatalmába, hogy szavakkal ezeket nem igazán lehet kifejezni. Szóval személyes kedvencem ez a regény, de a folytatása is, mely talán még szívszorítóbb, mint az első rész. Akik szeretik a szomorú, szépen megírt, érzelmektől túlcsorduló szerelmes sztorikat, azoknak bizony kötelező olvasmány.

Marie-Aude Murail: Oh, boy!

MEGJELENÉS: 2014
OLDALSZÁM: 192
KIADÓ: Könyvmolyképző
ÉRTÉKELÉSEM: 5/5

Három testvér néhány órája magukra maradt a világban, de megesküdtek, hogy soha senki nem választhatja el őket egymástól. A legidősebb Siméon, tizennégy éves. Cingár, barna szemű. Különleges ismertetőjele: intellektuálisan koraérett, már az érettségire készül. A középső Morgane, nyolcéves. Barna szemű, elálló fülű, osztályelső. Különleges ismertetőjele: a felnőttek minduntalan elfeledkeznek a létezéséről. A legkisebb Venise, ötéves. Kék szemű, szőke, elragadóan bájos. Olyan kislány, amilyet mindenki szeretne magának. Különleges ismertetőjele: forró szerelmi történeteket játszik el a Barbie babáival. A Morlevent gyerekek nem hajlandók a sorsukat az első jöttment szociális asszisztensre bízni. Az a cél hajtja őket, hogy kikerüljenek a gyermekotthonból, ahová elhelyezték őket, és családra leljenek. Két személy lehetne a gyámjuk. Csakhogy eleinte egyiknek sem fűlik hozzá a foga. Aztán meg egyszerre mindkettőnek. De az egyik nem túl rokonszenves, a másik meg felelőtlen, ráadásul… Ja igen! És ez a két személy ki nem állhatja egymást.

Na jó, komolyan mondom, a francia regények valami elképesztőek. Idén már jópárat elolvastam, és egy kivételével mind nagyon tetszett. Ugyanígy van ez az Oh, boy!-jal, mert szinte hihetetlen, mennyire szerethető, bájos ez a regény. Szomorú is, de egyben vicces, meseszerű, mégis nagyon reális problémákat feszeget. Tulajdonképpen ellentétek sorozatából áll, és számomra fel nem fogható, hogy tudta az írónő mindezt 190 oldalba belesűríteni úgy, hogy ne legyen hiányérzetem. Mert minden szál szépen a helyére kerül, ráadásul egyáltalán nem érződik rajta az elkapkodottság.