Magyar klasszikusok első mondatai

Avagy iskolai kötelező olvasmányok első mondatai. Most, hogy minden az érettségiről szól a 17-18 évesek körében, gondoltam, egy kis kedvcsinálónak (és remélem nem elrettentőnek :D) összegyűjtöm a klasszikus magyar olvasmányok legelső mondatait. Hátha valami megragad az első mondatból, amely majd tovább szövi a gondolatokat, és beugrik valami az érettségin is belőle… Soha nem lehet tudni :)

Az elkövetkezendő idézetek mind olyan könyvek első mondatai, melyek nekem is kötelező olvasmányok voltak gimiben (a Kincskereső kisködmön pedig még általánosban), és szorgos kisdiákként mindet becsületesen el is olvastam (nem kell nevetni vagy hitetlenkedni, tényleg). Mondjuk ezek közül igazán csak a Puszták népével és a Szigeti veszedelemmel szenvedtem, de azokkal nagyon… Szóval nem olyan rosszak az iskolai kötelezők, mint azt elsőre hiszi a diák, csak éppen elférne melléjük pár újabb, emészthetőbb, kortárs könyv is.

Érettségizőknek különösen ajánlom ezt a posztot. 

Amikor kicseszik veled az író avagy Grecsó Krisztián Jelmezbálja

Tavaly, mikor elolvastam a Megyek utánad c. nagyon is felkapott és közkedvelt Grecsó-regényt, eléggé ki voltam bukva. Sőt, rettenetesen dühített az a fajta hímsoviniszta látásmód és üzenet, mely az egész történetet körüllengte, miszerint az egész női nem a férfiak megmérgezésére teremtetett, ráadásul egy nő csakis pinájával tud elérni valamit. Viszont hiába a negatív érzelmek, a negatív érzés is érzés, ráadásul elég intenzív ahhoz, hogy az ember ebből kifolyólag kíváncsi legyen az író többi művére. Mert azonkívül, hogy kiakasztott, bizony magába is szippantott és végig olyan érzésem volt, hogy megfojt, de közben magába kebelez, kiakaszt, mégsem tudom nem olvasni. Szóval igen, a rossz tapasztalatok ellenére is megvettem az író legújabb művét, melynek ráadásul a hátlapjára kiírt idézete is baromira megfogott, konkrétan szívembe talált, és most kivételesen jó értelemben.

Totth Benedek: Holtverseny

MEGJELENÉS: 2014
OLDALSZÁM: 248
KIADÓ: Magvető
ÉRTÉKELÉSEM: 5/5

Magyarország valamelyik elhagyatott, vidéki elkerülőútján egy kamaszokkal teli sportkocsi száguld a koromsötét éjszakában. Éppen elég fenyegető kezdet ez egy regényhez, de még így is váratlan, ami a folytatásban következik. Totth Benedek nem bánik kesztyűs kézzel sem regényalakjaival, sem az olvasókkal első könyvében. A kamaszregény, a krimi, a lélektani thriller és a fejlődési regény elemei keverednek ebben a különös, nyomasztó és olykor mégis humoros, kegyetlen, de nem öncélú prózában. Ha valaki a mai Magyarországra, s a benne meglehetősen elhagyatottan, néha boldogan, többnyire boldogtalanul, olykor szomorúan, de gyakrabban inkább dühösen ténfergő tizenévesekre ismer, nem téved nagyot. Mégsem a társadalomkritikán van a hangsúly, hanem a nagyon is személyes szembenézésen azzal a kamasszal, aki mi magunk is voltunk, vagy lehettünk volna ezen a sivár, nem vénnek való vidéken, ahol még a vaddisznók sem azok, amiknek látszanak.

Olyan sok jót hallottam erről a regényről, így nem volt kétség számomra, hogy én is elolvasom. De persze úgy indultam neki, mint a többi olvasmányomnak, hogy konkrét véleményeket nem kerestem, a fülszövegből is csak az első mondatokat olvastam, mert nem akartam semmilyen spoilerbe vagy általam felállított előítéletbe beleütközni. Így aztán meg is lepődtem, mikor pofán csapott a regény meglehetősen erős stílusa, mert egyáltalán nem erre számítottam. Majdnem úgy volt, hogy be is csukom, és félreteszem, mivel akkor nem éppen ilyen “dühös és káromkodós” hangulatban voltam, de aztán mégiscsak belekezdtem, és azt vettem észre, hogy totálisan leköt és érdekel. És odabasz. Igen, leginkább az “odabasz” szó fejezi ki a regényt minden értelemben.

Sylvia Plath: Az üvegbura

MEGJELENÉS: 1971
OLDALSZÁM: 280
KIADÓ: Európa
ÉRTÉKELÉSEM: 4/5

„Furcsa, fülledt nyár volt, azon a nyáron ültették villamosszékbe Rosenbergéket, és én nem tudtam, mit keresek New Yorkban.” Egy idegösszeomlás története kezdődik ezekkel a szavakkal. A tizenkilenc éves Esther Greenwoodnak Amerika tálcán kínálja a karriert: felveszik ösztöndíjjal a legjobb iskolába, majd tizenketted magával megnyeri egy divatlap pályázatát, egy hónapra New Yorkba kerül, fogadások, díszebédek, hírességek forgatagába. Csakhogy ő valami többet és tisztábbat vár a társadalomtól, mint az őtőle, és ezért nem tud beilleszkedni a nagy gépezetbe. „Bizonyára úgy illett volna, hogy én is repüljek a lelkes örömtől, mint a többi lány, de – valahogy nem voltam rá képes. Nagyon-nagyon csendesnek és üresnek éreztem magam, akár egy tornádó magja, ahogy csak sodródik kábultan a körülötte tomboló pokoli zűrzavar legközepén.” A történet: ennek a baljós hasonlatnak a kibontakozása, a betegség első tüneteitől a közönyös pszichiáter kontárul alkalmazott elektrosokkterápiáján át a hajszál híján sikeres öngyilkosságig. Végül a gyógyulás tétova stációi következnek, az életbe visszavezető út lehetőségét sejtetve – ami a valóságban tragikusan ideiglenesnek bizonyult. Mert Az üvegbura önéletrajzi mű: az újabb angol-amerikai líra talán legeredetibb tehetségének egyetlen nagyobb szabású prózai alkotása. Megjelenésének évében, 1963-ban Sylvia Plath öngyilkos lett.

Idei év első elolvasott regénye Az üvegbura, ráadásul mindjárt a 2016-os várólistámról. Már tavaly tűkön ültem a kíváncsiságtól, hogy elolvassam Sylvia Plath világsikerű remekét, de aztán mégiscsak a várólista-csökkentős játékra hagytam. És mit is mondhatnék róla? Egy csipetnyivel többet vártam, mint amit adott, de még így is bőven azt tudom mondani, hogy tetszett. És legfőképpen elgondolkodtatott. Főleg a regény vége.

Gerlóczy Márton: Létra

MEGJELENÉS: 2013
OLDALSZÁM: 120
KIADÓ: Scolar
ÉRTÉKELÉSEM: 4/5

Gerlóczy Márton legújabb regénye, a Létra egy házról szól. Egy szakadt pesti bérházról, amit a 30-as években kuplerájnak emeltek. Egy normális életre alkalmatlan házról, amelyben apró, kriptaszerű garzonok követik egymást. Névtelen hősünk május 1-jén fel akar szerelni egy függönyt a plafonra, hogy kis lakásának terét több részre ossza. Nincsen létrája, így elindul, hogy a házban szerezzen be egyet. Miközben az emeletek közti szűk és sötét lépcsőházakban és folyosókon bolyong, az itt élők életéről-haláláról elmélkedik, a lakókról, akikkel nap mint nap találkozik, akik vele együtt élik szánalmas garzonszáműzetésüket.

Na, ez most aztán rendesen pofon ütött! Körülbelül így éreztem magam az olvasás befejeztével, és mily igaz, mintha nyakonöntöttek volna egy vödör hideg vízzel, úgy sokkolódtam le az utolsó sorok után. De persze nemcsak a vége volt nagyszerű! Mert nem ám. Az egész kisregény olyan volt, mint egy hosszúra nyúlt novella, cselekmény nélküli, mégis telistele mélyenszántó gondolatokkal, nagy adag humorral, csípős cinizmussal, társadalomkritikával és minden egyéb nyalánksággal.