Két regény a “nehéz” férfisorsról

Elérkezett az az idő is, mikor már nem akadok ki egy olyan regényen, ami a férfiak hűdenehéz életét meg szenvedését mutatja be. Most már inkább mosolygok egyet meg viccesen csóválom a fejem, és próbálom magam nyugtatni, hogy nem, nem minden férfi ilyen. Szerencsére. Így aztán úgy veszem e regények olvasását, mint egy kalandot, amivel csak tágítom a látóköröm, és közben próbálom megérteni ezeket a férfiakat is.

Szóval olvastam két regényt, mindkettő várólistás, egyiket márciusban, másikat áprilisban, egyik Murakami Haruki, másik Nick Hornby, az előbbi szenvedősen pesszimista, az utóbbi viccesen bénázós, de mindkettő lényegében ugyanarról szól: egy-egy szerencsétlen férfisorsot mutat be. És ezt a “szerencsétlen” jelzőt azért érdemelte ki mindkét regény főhőse, mert tényleg mindketten csak szerencsétlenül tengődnek a hétköznapokban és az életben, másokat hibáztatnak saját hülyeségükért, képtelenek egyről a kettőre jutni, ábrándoznak éjjel-nappal, és közben sajnáltatják magukat, hogy nekik de rossz. Mindemellett persze hagyján, hogy találnak egy nőt, akik kihúzza őket a bajból mind anyagilag, mind érzelmileg, de nekik ez sem jó, ők tovább szerencsétlenkednek és persze félrekefélnek. Mert hát ők férfiemberek, nekik ez jár.

Sylvia Plath: Az üvegbura

MEGJELENÉS: 1971
OLDALSZÁM: 280
KIADÓ: Európa
ÉRTÉKELÉSEM: 4/5

„Furcsa, fülledt nyár volt, azon a nyáron ültették villamosszékbe Rosenbergéket, és én nem tudtam, mit keresek New Yorkban.” Egy idegösszeomlás története kezdődik ezekkel a szavakkal. A tizenkilenc éves Esther Greenwoodnak Amerika tálcán kínálja a karriert: felveszik ösztöndíjjal a legjobb iskolába, majd tizenketted magával megnyeri egy divatlap pályázatát, egy hónapra New Yorkba kerül, fogadások, díszebédek, hírességek forgatagába. Csakhogy ő valami többet és tisztábbat vár a társadalomtól, mint az őtőle, és ezért nem tud beilleszkedni a nagy gépezetbe. „Bizonyára úgy illett volna, hogy én is repüljek a lelkes örömtől, mint a többi lány, de – valahogy nem voltam rá képes. Nagyon-nagyon csendesnek és üresnek éreztem magam, akár egy tornádó magja, ahogy csak sodródik kábultan a körülötte tomboló pokoli zűrzavar legközepén.” A történet: ennek a baljós hasonlatnak a kibontakozása, a betegség első tüneteitől a közönyös pszichiáter kontárul alkalmazott elektrosokkterápiáján át a hajszál híján sikeres öngyilkosságig. Végül a gyógyulás tétova stációi következnek, az életbe visszavezető út lehetőségét sejtetve – ami a valóságban tragikusan ideiglenesnek bizonyult. Mert Az üvegbura önéletrajzi mű: az újabb angol-amerikai líra talán legeredetibb tehetségének egyetlen nagyobb szabású prózai alkotása. Megjelenésének évében, 1963-ban Sylvia Plath öngyilkos lett.

Idei év első elolvasott regénye Az üvegbura, ráadásul mindjárt a 2016-os várólistámról. Már tavaly tűkön ültem a kíváncsiságtól, hogy elolvassam Sylvia Plath világsikerű remekét, de aztán mégiscsak a várólista-csökkentős játékra hagytam. És mit is mondhatnék róla? Egy csipetnyivel többet vártam, mint amit adott, de még így is bőven azt tudom mondani, hogy tetszett. És legfőképpen elgondolkodtatott. Főleg a regény vége.

Agatha Christie: Az Ackroyd-gyilkosság

MEGJELENÉS: 1926 (eredeti)
OLDALSZÁM: 328
KIADÓ: Európa
ÉRTÉKELÉSEM: 4/5

A detektívregény-irodalom klasszikusának ez a könyve olyan bűnügy kibogozását állítja a cselekmény középpontjába, amely még Poirot-t, a csalhatatlan mesternyomozót is sokáig megfejthetetlennek látszó rejtély elé állítja. Valaki meggyilkolta a környék leggazdagabb földesurát, és bizony igen sokan vannak, akiknek okuk volt a tett elkövetésére. Fogadott fiának, sógornőjének, unokahúgának, személyzetének egyaránt érdekében állt, hogy megszabaduljanak Ackroydtól, és egyiküknek sincs megnyugtató alibije. Akármilyen nehéz helyzetbe kerül is ily módon Poirot, „a kis belga”, akit rendőrök és gyanúsítottak mindannyian kissé nevetséges figurának tartanak, mégse sikerül túljárni az eszén. Megtalálja a rendkívül ügyes, rendkívül ravasz tettest, és fényt derít nagyon bonyolult, nagyon rejtett, távoli összefüggésekre.

Egy éve ilyenkor olvastam utoljára Agatha Christie-t, és akkor megfogadtam, hogy minden évben egy krimit elolvasok az írónőtől. Sűrűbben nem érdemes, mert az ember ráunhat erre is, vagyis nálam ez történne ebben az esetben. Az viszont vitathatatlan, hogy az évi egy regény kötelező, mert most már nagyon hiányzott Agatha stílusa az utóbbi időben. Konkrétan egy héttel államvizsga előtt tört rám a hatalmas “Agatha Christie könyvet akarok olvasni, de rögtön” érzés, de sajnos ellen kellett állnom a csábításnak eme fontos tanulmányi mérföldkő miatt. Államvizsga után két nappal – mikor sikerült magam rendesen kialudni a napi 4-5 óra alvás és a hatalmas stressz után – rögtön nekiestem egy Agatha Christie-könyvnek, és Az Ackroyd-gyilkosságra esett a választásom.

Az Ackroyd-gyilkosság Agatha egyik leghíresebb regényei közé van sorolva, tudniillik ugyanis, hogy az írónő ennek a regénynek köszönheti a hírnevét. Egyszerűbben mondva, ezzel a művével robbant be a köztudatba. Tehát gondolhatjátok, hogy miért esett most erre a történetre a választásom –  sürgősen pótolnom kellett a hiányt, hogy pont ezt a regényét nem olvastam. Ráadásul olyan mítosz lengte körül, hogy ez Agatha egyik legmegrázóbb története, mert a gyilkos kiléte hatalmas meglepetést okoz, és bizony megrázza az olvasót is. Nos, ezzel az információval a birtokomban sajnos a könyv felénél rájöttem a gyilkos személyére.

Natalie Babbitt: Örök kaland

MEGJELENÉS: 2013
OLDALSZÁM: 144 oldal
KIADÓ: Európa
ÉRTÉKELÉSEM: 4/5

Winnie Fostert, a tízéves kislányt gazdag szülei még a széltől is óvják. Winnie unatkozik a kerítésekkel körbevett birtokon, és bosszantja a sok óvintézkedés, ezért kiszökik a közeli erdőbe. Itt ismerkedik meg Jessie Tuck-kal, aki nagyjából tizenhétnek néz ki, de elmondása szerint száznégy éves. A Tuck család ugyanis minden jel szerint megtalálta az örök élet forrását.

Az öröklét misztériumát kutató regény izgalmas formában fogalmazza újra az emberiséggel egyidős kérdéseket: miért vagyunk halandók, és ha tehetnénk, választanánk-e az öregedés helyett az örökkévalóságot.

Natalie Babbitt 1975-ös fantasyje több díjat elhódított, kétszer (1981-ben és 2002-ben) megfilmesítették, és több ízben beválogatták a gyermek- és ifjúsági irodalom legfontosabb száz kötetét összesítő listákra.

Viszonylag rövidke történet hatalmas mondanivalóval – azt hiszem, ez a legtalálóbb mondat arra, ha szeretnénk ezt a könyvet röviden jellemezni. Rövid, mert egy hosszabb buszút alatt ki lehet olvasni, ennek ellenére jelentős mondanivalója van. Nemhiába íródott fiataloknak a történet, és nemhiába kapott szép elismeréseket.

A regény eleje számomra nosztalgiával tölt el. Fiatalabb koromban, még az óvoda végén és az általános iskolás időszak körül gyakran olvastunk nagy íróktól gyerekeknek írt történeteket, és az Örök kalandban történő leírások, s maga a hangulat erre emlékeztetett. Talán azért, mert egy tízéves kislányról szól, aki az ezernyolcszázas évek végén élt az erdő mellett egy istenhátamögötti helyen. Már nagyon rég olvastam hasonló írást, és számomra nagy felismerés volt, hogy bizony nem ártana még felnőtt fejjel sem ilyen történeteket olvasni, noha a tanító erejű szál leginkább a gyerekeket célozta meg.

Winnie-t szinte mindentől nagyon óvják a szülei, és ezt megelégelve vág neki az erdőnek, hogy bosszantsa a családját és felhívja magára a figyelmüket. Ám az ártatlannak tűnő kis csavargásból hirtelen veszélyes kaland lesz. Ugyanis az erdő közepén találkozik egy tizenhét éves fiúval, Jesse Tuckkal, aki csak külsőleg néz ki tizenhétnek, valójában száznégy esztendős. Winnie meglátja, amint a fiú egy különleges forrás vizéből iszik, és rögtön ő is megkóstolná, ám az beláthatatlan következményekkel járna: hiszen az a víz okozza az örök életet.

És itt most egy csomó filozofikus kérdés felvetődik: miért rossz, ha az ember örökké él? Mi történne, ha kitudódna a titok? Mi is valójában az élet? És ezekre a kérdésekre bizony választ találhatunk a könyvben.

A te időd még nem jött el. De a halál az örök körforgás része, akárcsak a párja, a születés. Nem lehet kiválogatni a nekünk tetsző darabokat, és a többit félredobni. A nagy egész részének lenni áldás. De minket, a Tuck családot kihagytak ebből. Az élet kemény munka, de félredobva élni, úgy, ahogy mi, felesleges. (…) A halál nélkül nincs élet. Úgyhogy azt, ami nekünk jutott nem lehet életnek nevezni. Mi csak vagyunk, mint a kövek az út mentén.

Habár a könyvben nem kapott kiemelt figyelmet a szerelmi szál – hiszen mégiscsak egy gyerekeknek íródott regényről beszélünk -, nagyon érdekes volt Jesse és Winnie kapcsolata. Kedvenc részemnek is azt tartom, mikor Jesse megkéri Winnie-t, hogy várjon még hat évet, míg kellő idős lesz hozzá, és csak akkor igya meg a forrás vizét. A másik kedvenc jelenetem pedig a vége volt – de ezt a spoiler miatt most nem részletezem.

Tulajdonképpen meglepően jó és elgondolkodtató történetet olvastam, és hiába a nyolc-tizennégy éves korosztályt célozza meg, nem ártana több felnőttnek is olvasnia. Rövid, mégis kereken egész sztori, nem hiányoltam belőle semmit, és nagyon köszönöm, hogy elolvashattam.

A könyv 2002-es filmváltozatában Alexis Bledel (Gilmore Girls) a főszereplő, s bár a filmet nem láttam, de a trailerből ítélve főleg a szerelmi szálat emelték ki, és ebből kifolyólag Winnie-t is idősebbnek ábrázolják. Szerintem érdemes a filmadaptációra is figyelmet szentelni, jómagam is hamarosan megteszem, de nem reménykedek benne, hogy túlszárnyalja a könyv varázsát.

Meg Rosoff: Majd újra lesz nyár…

MEGJELENÉS: 2013
OLDALSZÁM: 224 oldal
KIADÓ: Európa Könyvkiadó
ÉRTÉKELÉSEM: 4/5

“Elizabeth a nevem, de senki sem szólít így. Mikor megszülettem, és az apám rám nézett, biztos arra gondolt, hogy olyan méltóságteljes, szomorú képem van, mint egy középkori királynőnek vagy egy halottnak. Később kiderült, hogy átlagos vagyok, nincs bennem semmi különös. Még az életem is tök átlagos volt eddig. Ez egy Daisy elete, nem egy Elizabethé.”

“Azon a nyáron, amikor elmentem Angliába az unokatestvéreimhez, minden megváltozott. Valamennyire a háború miatt is, hisz az állítólag nagyon sok mindent felborított, de mivel nem sokra emlékszem a háború előtti életből, az nem is igazán fontos most ebben a könyvben.”

“Leginkább Edmond miatt változott meg minden körülöttem. Elmondom, mi történt. Itt és most – az én könyvemben.”

Daisyt, míg apja rémes, új felesége gyereket vár, lepasszolják nyaralni a vidéki rokonokhoz. Egyik ámulatból a másikba esik: sosem hitte volna, hogy vannak tizennégy éves srácok, akik cigiznek, autót vezetnek, és egyáltalán: olyan szabadok, mint bármelyik felnőtt. Daisyt elvarázsolja a szabad élet, na meg az unokatestvére, Edmond. Főleg az után, hogy felügyelet nélkül maradnak, mert kitört a háború. A háború, amelynek méreteit és súlyát képtelenek felfogni egészen addig, amíg be nem kopogtat hozzájuk egy rokonszenvesnek távolról sem nevezhető alak személyében.

Nagyon nagy meglepetés volt számomra ez a könyv. Hatalmas meglepetés, hiszen első látásra nem hittem volna, hogy ennyire különleges, rabul ejtő történet veszi kezdetét, mely beszippant magába mindjárt az első oldalakon. Volt ennek a regénynek amolyan érdekes hangulata, amely állandóan azt kívánta elhitetni – leginkább az elején -, hogy nem is a jelenkorban, hanem úgy negyven-ötven évvel ezelőtti időben játszódik, noha világosan voltak említve olyan dolgok, mint az e-mail, a számítógép vagy a telefon. És valahogy mégsem bírtam az agyamat és az érzékszerveimet rávenni arra, hogy tudatosítsa, ez egy modernkori háború modernkori szerelmes meséje, s ez talán a regény stílusának különlegességére róható fel.