Megker(g)ült leányrablók avagy beszámoló az Ármány és kézfogóról

Elérkezett hát a várva várt harmadik Ambrózy-kötet, én pedig teljes kíváncsisággal vágtam bele a karácsony előtti időszak egyik legjobban várt megjelenésébe. Úgy gondoltam, tökéletes olvasmány lesz ez az ünnepekre, ráadásul a 2016-ot a A Rudnay-gyilkosságok olvasásával kezdtem, miért is ne fejezhetném be ezt az évet az Ármány és kézfogóval tökéletes keretet adva így az idei esztendőnek? Mivel én imádom az ilyen rendszerkövető dolgokat, ráadásul a kíváncsiságom a történettel kapcsolatban nem hagyott nyugodni, bevállaltam egy ilyen nagyon hosszú (hétszáz oldal feletti) regényt, és egyáltalán nem bántam meg. Ahogy azt sejteni lehetett, imádtam, pontosan úgy, mint eddig minden általam olvasott Böszörményi-könyvet. Viszont most akadt pár dolog, ami mellett nem tudok elmenni szó nélkül.

budapest-1900

Szóval épp bele akartam fogni a regény olvasásába, mikor kiderült számomra is, hogy nem ez lesz az utolsó része a sorozatnak, mint ahogy én azt eddig hittem. Ez egy kisebb sokként ért, hiszen azt gondoltam, hogy minden szál el lesz varrva, minden kérdés meg lesz válaszolva, és talán emiatt vártam már ennyire ezt a könyvet. Emiatt kissé csalódottan kezdtem bele a történet olvasásába, de szerencsére már pár oldal után elfelejtettem mindazt, ami a szívemet nyomta, hiszen azonnal beszippantott Böszörményi úr csodálatos világa. Mert hát a fene egye meg, ez a kötet még viccesebb volt, mint az előzőek. Akadtak ugyanis olyan pillanatok, mikor nem bírtam megállni nevetés nélkül, Mili kisasszony olyan dolgokat csinált, hogy még engem is sikerült meglepnie. Bizony jókat nevettem ezen a szeleburdi lányon, és amilyen távol áll tőlem a szeleburdisága meg az örökös bajkeverő személyisége, úgy kedveltem meg egyre inkább. Sőt, jobban drukkoltam neki, mint Emmának, kinek karaktere sokkal közelebb áll hozzám, ez pedig nagy szó a részemről, hiszen általában jómagam is a hozzám hasonlító szereplőkkel szimpatizálok. De nem is ez a lényeg. “Megker(g)ült leányrablók avagy beszámoló az Ármány és kézfogóról” olvasásának folytatása

Beszéljünk egy kicsit Ruta Sepetys regényeiről

rutasepetys-olvasas-konyvesblogHú, ez a bejegyzés bizony hónapok óta a megírására vár, de mindig akadt valami, ami miatt aztán mégsem fogtam hozzá. Talán a félsz, hogy nem tudok olyan szintű élménybeszámolót írni, amit megérdemel Ruta Sepetys, na és persze a könyvei. De mindenképp úgy érzem, hogy nekem ezt a bejegyzést meg kell írnom, már csak azért is, mert kicsivel több, mint egy hete jelent meg az írónő legújabb regénye magyarul, így aztán ezzel a poszttal is csak buzdítani akarlak benneteket, hogy bizony érdemes figyelmet fordítani a litván származású írónőre.

Ahogy azt már említettem nem is olyan rég, Ruta Sepetys könyvei az idei várólistám szereplői voltak. Legelőször az Árnyalatnyi reményt olvastam még augusztus elején. Emlékszem, az előtte lévő hónap(ok)ban szenvedtem blogos életem eddigi legnagyobb olvasási válságában, szinte minden könyvet olyan kelletlenül, érdektelenül olvastam, csak a versekre volt úgy istenigazából kedvem. És akkor jött ez a regény, amit valamikor késő este nyitottam ki és kezdtem bele, majd hirtelen csak azt vettem észre, hogy hajnalt üt az óra, nekem pedig nincs kedvem letenni, pedig már kifolynak a szemeim. Ekkor kiáltott fel örömében a könyvszerető lelkem, hogy na végre, megérkezett az a nagybetűs könyv, amely visszahozta a kedvem és az olvasásba vetett hitem. Mindezt pedig nem más tette, mint egy második világháborús ifjúsági regény, amelyből van tizenkettő egytucat. “Beszéljünk egy kicsit Ruta Sepetys regényeiről” olvasásának folytatása

Egy könyv, ami végre megríkatott

Nehéz erről a könyvről bármit is írnom, mert tudom, átadni azt az érzést, melyet ez a történet adott, lehetetlen. Már akkor tudtam, hogy nagyon erős, érzelmekkel teli regényt fogunk kapni, mikor még csak beleolvastam az Aranymosás oldalán. Bizony, Csendes Nóra Zápor utca című művéről beszélek, ami azért különleges, mert a sorok mögött bújik meg az az elképesztő magányosság, amely aztán a végén szépen lecsapódik, és megsirat. Ilyenkor kicsit elgondolkodik az ember a saját sorsán, a döntésein, és az élet kegyetlen játékán. És persze saját magán, meg a jövőjén.

elsoszerelem

A két szálon futó történet egyébként az elején kicsit meseszerű hangulatot kapott. Bepillantást nyerhettünk egy ma játszódó, naivan szép első szerelem történetébe, illetve megismerkedhettünk egy az 50-es években kialakuló kapcsolatról. Sejteni lehetett már, hogy ez a két szál valahogyan a végén összekapcsolódik, és az olvasás során információcseppeket is kaptunk, hogy miként, de még így is meglepetés volt a vége. A két vonal egyébként gyönyörű párhuzamban volt egymással, és talán ezt imádtam ebben a legjobban, mert jó volt látni, hogyan éli meg ezt a nagyon hasonló szituációt a két főhősnő, csak éppen hatvan év különbséggel.  “Egy könyv, ami végre megríkatott” olvasásának folytatása

Elizabeth Wein: Fedőneve Verity

fedoneve-verity-pdfMEGJELENÉS: 2015
OLDALSZÁM: 392
KIADÓ: Könyvmolyképző
ÉRTÉKELÉSEM: 4/5

1943. október 11. Egy brit kémrepülőgép kényszerleszállást végez a náci megszállás alatt álló Franciaországban. A pilóta és utasa a legjobb barátnők. Egyikük megpróbálja túlélni. A másik már akkor elvesztette a játszmát, amikor még el sem kezdődött.
Gyönyörűen megírt, szívszorító regény egy felejthetetlen barátságról, amely a végtelen gonoszságnak is ellenáll.

Úgy tűnik, mostanság a II. világháborús regények a reneszánszukat élik, jómagam is egyre több ilyen témájú könyvet olvasok el, és valahogy még mindig nem unom. Főleg, hogy a Fedőneve Verity című regény egy teljesen egyedi, szokatlan szemszögből mutatta be ezt a szörnyű korszakot, teljesen más megközelítésből, mint azt először várnánk. Tehát aki egy zsidókról meg koncentrációs táborokról szóló regényt vár, esetleg egy romantikus szerelem történetét Hitler uralma alatt, az csalódni fog. Viszont annál inkább szól ez a történet a barátságról, a bajtársiasságról, a női nem erejéről, és mindezt 1943-ban az Egyesül Királyságban és a megszállt Franciaország területén. “Elizabeth Wein: Fedőneve Verity” olvasásának folytatása

Fábián Janka: A német lány

németlányMEGJELENÉS: 2012
OLDALSZÁM: 364
KIADÓ: Ulpius
ÉRTÉKELÉSEM: 3/5

Sepp Weinbach, azaz Borpataky Jóska, a baranyai sváb fiatalember a német hadsereg századosaként vesz részt először Franciaország megszállásában, majd Sztálingrád ostromában. A két esemény más-más okból örökre megváltoztatja az életét. A háború után Bajorországban letelepedő férfit csakhamar utoléri a múltja, egy furcsa kislány, Rose alakjában. Rose, a hármas (magyarnémetfrancia) identitással rendelkező lány tizennyolc éves korában, a hatvanas évek elején diákként Párizsba kerül. A regény az ő boldogságkereséséről szól: vajon képes lesz-e megküzdeni a saját maga és a már csaknem húsz éve véget ért, de a lelkekben még dúló háború démonaival? Képes lesz megtalálni helyét egy családban, amelyet már a felbukkanása előtt is meglehetősen kusza viszonyok, elhallgatott titkok és fel nem dolgozott tragédiák jellemeztek? Végül pedig: többszöri próbálkozás után sikerül-e megtalálnia az igaz szerelmet? Fábián Janka hamarosan megjelenő új könyvében választ találhat a kérdésekre.

Tavaly ősszel olvastam el Fábián Jankától az Emma-trilógiát, és akkor azonnal megszerettem az írónő stílusát. Ugyanis hihetetlenül hat az érzékeinkre, és szinte faljuk az oldalakat olvasás közben, mert egyre többre és többre vágyunk. Így hát idén ősszel ismét elolvastam egy regényét, ám ezúttal is egy korai művére voltam kíváncsi. És hogy tetszett-e? Mit tagadjam, nagyon élveztem a regény minden percét. Ennek ellenére láttam a szememet majd kibökő hibáit is.  “Fábián Janka: A német lány” olvasásának folytatása