Most hogy kicsit visszatért a blogoláshoz való kedvem, beszéljünk egy kicsit a könyvértékelésekről, ami végül is egy könyves témájú blog lényege.
Na de miért is nem írok könyvértékeléseket vagy éppen készítek booktalkokat?
A válasz egyszerű: mert már nagyon kevés regényről tudok igazán jó bejegyzéseket írni (és a jót itt nem arra értem, hogy végigdicsérem az adott könyvet). Nem vagyok kritikus, soha nem tartottam ezeket a posztokat igazi kritikáknak (noha annak neveztem őket, de hát, értitek… :D), inkább olyan benyomásposztok voltak ezek. Az, hogy milyen érzéseket váltott ki az adott alanyunk, miket tartottam szembeötlő hibáknak, miken lepődtem meg teljesen, mennyire ragadott magával az író stílusa, mennyire volt hiteles az egész. És ami a legfontosabb, adott-e valami újat a történet. Mert igen, szeretem azt érezni, hogy több lettem egy regény olvasása által, és ez nagyszerűen megmagyarázza azt a tényt is, hogy miért nem tudom egymás után az ezerötszázhuszadik New Adult-regényt elolvasni.
Szóval itt vagyok, olvasom a könyveket, és mostanság olyanokat fogtam ki, melyek nem igazán hatottak meg érzelmileg. Hogy konkrét példát is említsek, ott van Spirit Bliss A Szem című regénye. Nagyon profin megírt könyv, meglepően jó fordulatokkal és karakterekkel, de az a legnagyobb gondom vele, hogy igazából nem váltott ki belőlem érzéseket. Elolvastam, jó volt, ennyi. Nem tudok semmibe belekötni, mert minden a helyén volt, ezért nem is igazán tudok mit kiemelni egy posztban. Persze leírhatnám egymás után 20 mondatban ugyanazt a tényt, amit az előbb leírtam, de ettől elég egysíkú lenne a bejegyzés. És pontosan ezt vettem észre az utóbbi időben, hogy ezt csinálom, egész bejegyzésen át taglalok valamit, ami el tudtam volna intézni két-három mondatban.
Aztán van olyan regény, ami megannyi érzést keltett bennem, és nagyon-nagyon szívesen írtam volna róla kritikát, de egyszerűen a nagy augusztusi hajtásban nem jutott rá se időm, se energiám. Ez A kék kabátos lány volt Monica Hessétől. Nagyon meghatott a történet a szó legpozitívabb értelmében, tele volt vele napokig a fejem, de nem jutott rá időm, hogy leüljek és írjak róla egy olyan színvonalú bejegyzést, amit megérdemel. Most pedig, így két hónappal később, ha írnék is róla, már nem lenne ugyanaz.
Észrevettem azt is, hogy jobban szeretek könyvértékelések helyett különböző könyves cikkeket írni. Egyrészt nagyobb ezeknek a posztoknak a látogatottsága, de ezentúl nagyobb élvezetet nyújt a megírásuk is. De ami a legjobb az egészben, az a kreativitás, vagyis ezeknek a bejegyzéseknek a kitalálása. Az év első felében több ilyen is volt, és emiatt imádtam olyannyira blogolni télen és tavasszal. És az a poén, hogy pont emiatt is hagytam abba nyáron a blogolást, mert elfogytak az ötleteim, és nem tudtam semmi újat és egyedit kitalálni, és inkább belevágtam egy izgalmasabba, a vlogolásba.
De hogy ne csak rólam legyen szó, hanem a rólatok is, most jöjjenek a számok, avagy milyen posztok érdekelnek valójában benneteket. Az idei éves statisztikát mutatom meg screenshotolva.
A narancssárga vonal az elején azt jelenti, hogy azok a 2017-ben írt bejegyzések. Mindjárt észrevehetjük, hogy egyetlen egy nem idei poszt szerepel az első tízben, mégpedig Lakatos Levente Szigor I.-je, ami tavaly májusi poszt, mégis valamiért nagyon pörög (az összlátogatottság már meghaladta a 12 000-et!). És amint látjuk, kivétel erősíti a szabályt, hiszen ez rendes, klasszikus könyves értékelés. Viszont nézzük az idei top10-ben látható többi posztot. Szinte mindegyik cikk, toplista, kreatív tartalom. Egyetlen könyvértékelés van még, az Az Első c. antológia értékelése, de az is amiatt, mert kreatív címet adtam neki, amelyben ráadásul szerepel a kattintóbarát “szex” szó.
Szóval ezek miatt nem szeretek már könyvértékeléseket írni. Nem élvezem az írásukat, és ti sem szeretitek olvasni. Ez pedig ugye még egy kérdést felvet: egyáltalán nem szerettek könyvkritikákat olvasni, vagy csak az enyémet nem szeretitek, mert olyan sz*rok :D.
Viszont épp pár órája fejeztem be egy olyan könyvet, amiről annyi, de annyi gondolatom támadt, hogy bizony tudnék írni róla egy teljes értékű posztot. Mert az egy dolog, hogy imádtam, és iszonyúan hiánypótlónak tartom, de megannyi gondolatot és érzést ébresztett bennem. Igen, nem másról, mint Fekete Judit Az őrület határán című munkanélküli naplóregényéről van szó… Szóval azért nem temetem még ezt bejegyzéstípust sem :)
És közben lessetek el a Youtube-csatornámra is, mert jó kipróbálni magam egy teljesen más világban, ahol teljesen más képességeimet kell próbára tennem. De úgy érzem, már fejlődtem, és már nem vagyok annyira megijedve a kamerától sem. Például ezzel az egy videóval végre én is elégedett vagyok, még akkor is, hogy betegség miatt alig volt hangom :D
LAPOZZ könyves blog 