Nincsenapám, seanyám…

…seistenem, sehazám. Vagy valami ilyesmi.

Egy dolgom azonban van: egy jó könyvem. Na jó, nekem szerencsére mindenből kijutott, de nem mindenki lehet ilyen áldott helyzetben. Szabó Borbála könyve pedig ezt kívánja bemutatni.

Adott egy olyan könyvcím, amire azonnal felkapod a fejed. Először is azért, mert minden magyar tudja a közismert verset, másrészt amúgy is elég erős mondanivalója van ennek a pár szónak (tudjuk jól, az eredeti költőt még ki is csapták az egyetemről emiatt). De ha elolvasod a könyvet, mindez újabb értelmet nyer. Hirtelen most jómagam sem tudok ennél jobb regénycímet felhozni, egyszerűen odacsap rendesen. És bár a borító nem tűnik túl esztétikusnak így első látásra, azonban jobban megnézve, azt is rendesen odatették. Végül is egy emberi alak néz vissza ránk, közben kiderül, hogy az az emberi alak a főszereplő lány szobája. Furán hangzik ez így, de hát nézz rá a könyvre, és meglátod :)

Véget ért a D.A.C. avagy beszámoló az utolsó részről

Nagyon fájó szívvel búcsúzom a D.A.C-sorozattól, hiszen több szempontból is jelentős az életemben. Egyrészt a könyves blogolásom éveit szépen végigkísérte, ugyanis az első kötet mindjárt a blogom első évében jelent meg, és azóta is évente legalább egy, de néha kettő D.A.C.-részt kaptunk, amelyet mindig izgatott várakozás előzött meg. Másrészt szinte minden rész olvasásához fűződik egy-egy személyes emlék. Harmadszor meg talán azért különleges, mert az elején bár szerettem, de nem teljesen győzött meg, mígnem a harmadik rész olvasásakor szerelmesedtem belé teljesen és végérvényesen. Ekkor bizonyosodtam meg arról, hogy Kalapos Éva milyen iszonyat tehetséges írónő, és még a legátlagosabb helyzeteket is mennyi érzelemmel, realitással, emberséggel tudja leírni. Az ötödik kötet meg maga volt a katarzis, így aztán nem csoda, hogy mennyire vártam a hatodik, befejező részt.

Nos, hogy őszinte legyek, bármennyire is jó volt a befejezés, mégis hiányérzetem van. Talán az előző részek túl magasra tették a lécet a nagyon erős témáikkal, és ebben a részben az a bizonyos pályaválasztás már nem ütött akkorát tekintve az előző tiniterhesség dolgot. Mindenesetre panaszra nincs okom, nagyon jól megírt és a lehetőségekhez mérten erős történetet kaptunk, de mint mondtam, annyira jók voltak az előző részek, hogy azokat már nem tudta túlszárnyalni, és sajnos elérni sem.

Papírhattyú – gondolatok a könyvről és a kedvenc idézeteim

Ez az a könyv, amit szinte mindenki a Fogoly a sötétben című nagysikerű Könyvmolyképzős könyvhöz hasonlított. “Ha imádtad a Sötét páros-trilógiát, ezt is imádni fogod” olvastam szinte mindenhol tavaly év végén, így hát természetesen nekem is el kellett olvasnom. De tulajdonképpen ez egy teljesen más történet, mégha az alapkoncepció nagyon is hasonló.

Szögezzük le, nekem tetszett a regény, bár kedvencemmé nem vált, de jó kis történet volt nagyon szép gondolatokkal és mondanivalóval. Az olvasási élményből sajnos levont az időhiány, ami miatt egy hónapon keresztül olvastam, de igazából nem is bánom, hiszen elég nagy utat járt be a sztori, így sokkal élvezetesebb volt, mint két-három nap alatt befalni. De talán pont a hosszú időintervallum miatt lehetett volna két-három kötetre nyújtani, így kicsit úgy éreztem, hogy nem tudok eléggé belemélyedni az eseményekbe.

Az elrablós része a regénynek számomra nem volt annyira élvezetes, sokkal jobban tetszett a visszatekintés, na meg a kiszabadulás után történő cselekmények. És imádtam a regény mondanivalóját – hogy a bosszú nem vezet semmire, nem hoz semmiféle megnyugvást, csak elvesz éveket az életből, és közben mindent és mindenkit elveszítesz, aki eddig körülötted volt. Imádtam a regény szerelmi szálját, olyan szívfacsaróan romantikus volt, igen, a dark romance kategória ellenére is. Mindkét főszereplőt megkedveltem a regény végére, noha egyikük se volt túl szimpatikus az elején, de az az út, amit megtettek, az a karakterfejlődés, amin átmentek, megtette a hatását. 

Variációk az első szexre

Vannak olyan könyvek, melyek hiánypótlónak számítanak a kortárs irodalomban. Az első című antológia pont ilyen. Amikor megtudtam, hogy készül egy novelláskötet az első szexuális élmény téma köré épülve, ráadásul tizenöt nagyszerű kortárs magyar író ír különböző nézőpontokból, borzasztóan megörültem. Azonnal kíváncsi lettem, milyen történetekkel rukkolnak elő, mennyire lesznek egyediek, és miként mennek bele ebbe az igazán intim témakörbe. Szerencsére nem kellett túl sokáig várnom, lehetőséget kaptam, hogy még megjelenés előtt pár héttel elolvashassam a kötetet. És két szuszra ki is olvastam.

Tulajdonképpen már az előszó meggyőzött, de ez nem is meglepő, hiszen Nyáry Krisztián munkásságát már eddig is nagyra tartottam. Tökéletes indítója ez a novelláknak, méltó Nyáry Krisztián nevéhez, és érdekes tudnivaló számunkra. Aztán következnek a novellák, melyek tényleg minden szempontból változatosak és sokszínűek. Ebből adódóan természetesen akadtak, melyek azonnal belopták magukat a szívembe, viszont akadtak olyanok is, melyek nem igazán nyerték el a tetszésem.

Tényleg botránykönyv lenne a Barbibébi?

Eltelt már pár nap a Barbibébi elolvasása óta. Úgy tettem le a regényt, hogy ezernyi gondolat cikázott a fejemben, és tudtam jól, ha azonnal papírra vetném ezeket a dolgokat, eléggé csapongó bejegyzés születne belőle, így kellett egy kis idő a gondolataim összeszedéséhez. Elöljáróban viszont annyit elmondok, hogy meglepően pozitívat csalódtam ebben a botrányosnak kikiáltott könyvben, és a regény második felét totális élvezettel olvastam végig.

Szóval nagyon sokáig azt hittem, soha nem fogom elolvasni a Barbibébit. Hiába imádtam az összes Lakatos Levente-regényt, ettől az egy könyvétől nagyon féltem. Talán azért, mert nem akartam csalódni az íróban, talán azért, mert túl sok rosszat hallottam már erről a történetről, illetve anno én is beleolvastam az első pár oldalba, és nem nagyon győzött meg az a bizonyos erős nyitás. Ráadásul mielőtt elolvastam volna a Bomlást 2013 tavaszán, pont a Barbibébi miatt féltem belefogni a “leventézésbe”, annyira nagyon taszított ez az egész, és ezért is lepődtem meg annyira a Bomlás olvasása közben az író zsenialitásán. Na igen, az előítéletek szépen játszanak az emberben, csak az a sajnálatos, hogy még akkor is kételkedtem ebben a könyvben, mikor már olvastam az író összes többi regényét, és mindegyik egyértelműen kedvenc lett.