Az év legnagyobb könyves csalódásai

Bár 2016-nak már vége, az évzáró posztoknak azonban koránt sincs. Decemberben ugyanis nem sikerült minden ilyen bejegyzést elkészítenem a bőség zavara miatt (így is extra sok, szám szerint 17 iromány született, kattints ide, ha kíváncsi vagy rájuk). Most olyan könyveket hoztam, melyek 2016-ban csalódást okoztak valamilyen szempontból, egyszerűen mondva többet vártam tőlük, mint amit kaptam. A regények nem kapcsolódnak egymáshoz, sőt, tulajdonképpen teljesen eltérő műfajban vagy stílusban íródtak. Van köztük szépirodalmi regény és botrányosnak kikiáltott könyv is. A közös bennük csupán annyi, hogy nekem nem tetszettek, pedig nagy reményeket fűztem hozzájuk.

Grecsó Krisztián: Jelmezbál

Erről a könyvről már sokszor, sok posztban írtam, így nem is volt kérdés, hogy biztos helye van ebben a listában is. Nem tetszett a regény felépítése, hogy nincs átívelő szál meg dramaturgia, az olvasónak maga kell kibogarászni a dolgokat, amit leginkább úgy lehet, hogy olvasás után még egyszer elolvassuk az egész regényt, és nagyon figyelünk a karakterekre meg a többi apró, háttérben elbúvó dologra. Csalódás volt ez, főleg a pozitív fogadtatása után, ráadásul eléggé felment bennem a pumpa is. 

Top 5 kedvenc Fodor Ákos-idézetem

Mondtam már, hogy mostanság imádok verseket olvasni? Valahogy meguntam az átlagos regényeket és a szokásos történetvezetést, és jobban esik most rövid szösszeneteket bújni, és időm is inkább van erre, mint belemélyedős sztorikba. Így el is kezdtem költők után kutatni, és Závada Péter után rátaláltam Fodor Ákosra, akiről most csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Egyszerűen fantasztikus, amit művel, és ahogy azt műveli. Új kedvenc műfajom is lett, mégpedig a haiku, amely a japán költészet egyik jellegzetessége: rövid, általában háromsoros versek, de nagyon velősek. És igen, az öt kedvenc ilyen versemet fogom nektek megmutatni, és szándékosan írtam idézetet a címben is. Ugyanis tudom jól, mostanság sokatokat elriaszt a vers szavacska, mert mindenki valami nagyon mély és érthetetlen (értelmetlen) rímes halmazra gondol, pedig valójában egyáltalán nem kell annak lennie. És higgyétek el, sokkal érthetőbb és értelmesebb, mint bármelyik Oravecz Nóra-idézet. Szóval tessék csak Fodor Ákos-verseket olvasni, ha valami rövidre, de velősre vágytok. Nem fogtok csalódni :)

1. idézet

Van, ki gyönyörű.
Van, kin észre kell venni.
S van, ki attól szép,
hogy hasonlít egy csúfra,
akit szeretek.

Amikor kicseszik veled az író avagy Grecsó Krisztián Jelmezbálja

Tavaly, mikor elolvastam a Megyek utánad c. nagyon is felkapott és közkedvelt Grecsó-regényt, eléggé ki voltam bukva. Sőt, rettenetesen dühített az a fajta hímsoviniszta látásmód és üzenet, mely az egész történetet körüllengte, miszerint az egész női nem a férfiak megmérgezésére teremtetett, ráadásul egy nő csakis pinájával tud elérni valamit. Viszont hiába a negatív érzelmek, a negatív érzés is érzés, ráadásul elég intenzív ahhoz, hogy az ember ebből kifolyólag kíváncsi legyen az író többi művére. Mert azonkívül, hogy kiakasztott, bizony magába is szippantott és végig olyan érzésem volt, hogy megfojt, de közben magába kebelez, kiakaszt, mégsem tudom nem olvasni. Szóval igen, a rossz tapasztalatok ellenére is megvettem az író legújabb művét, melynek ráadásul a hátlapjára kiírt idézete is baromira megfogott, konkrétan szívembe talált, és most kivételesen jó értelemben.

Totth Benedek: Holtverseny

MEGJELENÉS: 2014
OLDALSZÁM: 248
KIADÓ: Magvető
ÉRTÉKELÉSEM: 5/5

Magyarország valamelyik elhagyatott, vidéki elkerülőútján egy kamaszokkal teli sportkocsi száguld a koromsötét éjszakában. Éppen elég fenyegető kezdet ez egy regényhez, de még így is váratlan, ami a folytatásban következik. Totth Benedek nem bánik kesztyűs kézzel sem regényalakjaival, sem az olvasókkal első könyvében. A kamaszregény, a krimi, a lélektani thriller és a fejlődési regény elemei keverednek ebben a különös, nyomasztó és olykor mégis humoros, kegyetlen, de nem öncélú prózában. Ha valaki a mai Magyarországra, s a benne meglehetősen elhagyatottan, néha boldogan, többnyire boldogtalanul, olykor szomorúan, de gyakrabban inkább dühösen ténfergő tizenévesekre ismer, nem téved nagyot. Mégsem a társadalomkritikán van a hangsúly, hanem a nagyon is személyes szembenézésen azzal a kamasszal, aki mi magunk is voltunk, vagy lehettünk volna ezen a sivár, nem vénnek való vidéken, ahol még a vaddisznók sem azok, amiknek látszanak.

Olyan sok jót hallottam erről a regényről, így nem volt kétség számomra, hogy én is elolvasom. De persze úgy indultam neki, mint a többi olvasmányomnak, hogy konkrét véleményeket nem kerestem, a fülszövegből is csak az első mondatokat olvastam, mert nem akartam semmilyen spoilerbe vagy általam felállított előítéletbe beleütközni. Így aztán meg is lepődtem, mikor pofán csapott a regény meglehetősen erős stílusa, mert egyáltalán nem erre számítottam. Majdnem úgy volt, hogy be is csukom, és félreteszem, mivel akkor nem éppen ilyen “dühös és káromkodós” hangulatban voltam, de aztán mégiscsak belekezdtem, és azt vettem észre, hogy totálisan leköt és érdekel. És odabasz. Igen, leginkább az “odabasz” szó fejezi ki a regényt minden értelemben.

Grecsó Krisztián: Megyek utánad

MEGJELENÉS: 2014
OLDALSZÁM: 312
KIADÓ: Magvető
ÉRTÉKELÉSEM: 3/5

„Hogy lehet gondolkodni, ha szép lányok jönnek? Elfeledett, rejtőzködő utak hálózzák be a fülledt alföldi falu földjeit, ahol Daru, a kamaszodó fiú küzd bandavezéri pozíciójáért, az önbecsülésért és szerelemért: egyszóval az életéért. Ha ő nem menne végig ezeken az ösvényeken, elkopnának, beleolvadnának a határba, megszűnne valami hallatlanul fontos, és az emlékezet jóvátehetetlenül megsérülne. Daru élete, sorsa is ilyen: makacsul járja az érzelmek elágazó csapásait, múltban és jövőben, közben mindegyik kapcsolatában elveszít magából valamit, mindegyikbe belehal egy kicsit. Így válik felnőtté. A sebek, varratok és hegek sokasodnak, szíve talán kérgesebb lesz, de a legutolsó, okos és érett viszonyban is ugyanaz a szenvedély izzik, mint a legelsőben. Hogyan is lehetne jobban elmesélni egy ember életét, ha nem a szerelmei történetén keresztül? Erre, és saját boldog-boldogtalan pillanatainkra, éveinkre gondolunk, miközben Daru sorsával ismerkedünk. Jön utánunk, nem ereszt.

Annyira szerettem volna szeretni ezt a könyvet. De tényleg. Mikor egymásután hallottam a dicshimnuszokat az író tehetségéről, és belekukkantottam e regény fülszövegébe (igen, még mindig csak belekukkantottam, hiszen még mindig nem olvasok fülszöveget), annyira azt éreztem, hogy ezt bizony imádni fogom. Egyrészt mert nagyon kedvelem felnőtté válásról szóló, szépen megírt regényeket (és most szándékosan nem szépirodalmat mondtam), másrészt meg – de ez már csak a történet olvasása kezdetén derült ki számomra – tiszta szívvel rajongok a késő nyolcvanas, kora kilencvenes évekért. Talán azért, mert 1992-es évjárat vagyok, és perverz módon nagyon böki a csőröm, milyen lehetett abban az időben fiatalnak lenni, és ilyenkor mindig azt kívánom, bár tíz évvel korábban születtem volna (aztán mikor rájövök, hogy akkor már jóval túllennék a harmincon, gyorsan vissza is vonom). Szóval tényleg, nagyon bíztam benne, hogy tetszeni fog ez a könyv, és bekerül a nagy kedvencek közé, de sajnos nem lett ez nagy szerelem, sokkal inkább szenvedés.