Gerlóczy Márton: Létra

MEGJELENÉS: 2013
OLDALSZÁM: 120
KIADÓ: Scolar
ÉRTÉKELÉSEM: 4/5

Gerlóczy Márton legújabb regénye, a Létra egy házról szól. Egy szakadt pesti bérházról, amit a 30-as években kuplerájnak emeltek. Egy normális életre alkalmatlan házról, amelyben apró, kriptaszerű garzonok követik egymást. Névtelen hősünk május 1-jén fel akar szerelni egy függönyt a plafonra, hogy kis lakásának terét több részre ossza. Nincsen létrája, így elindul, hogy a házban szerezzen be egyet. Miközben az emeletek közti szűk és sötét lépcsőházakban és folyosókon bolyong, az itt élők életéről-haláláról elmélkedik, a lakókról, akikkel nap mint nap találkozik, akik vele együtt élik szánalmas garzonszáműzetésüket.

Na, ez most aztán rendesen pofon ütött! Körülbelül így éreztem magam az olvasás befejeztével, és mily igaz, mintha nyakonöntöttek volna egy vödör hideg vízzel, úgy sokkolódtam le az utolsó sorok után. De persze nemcsak a vége volt nagyszerű! Mert nem ám. Az egész kisregény olyan volt, mint egy hosszúra nyúlt novella, cselekmény nélküli, mégis telistele mélyenszántó gondolatokkal, nagy adag humorral, csípős cinizmussal, társadalomkritikával és minden egyéb nyalánksággal. 

És most, hogy így in medias res-szel belevágtam a mondanivalóm közepébe, amit egyébként nem szoktam az értékeléseim során (ezúton is csókoltatom a drága oponensemet, aki a szakdogám értékélesénél a szememre hányta ezt a fajta kezdést), térjünk rá arra, hogy mennyire kíváncsi voltam Gerlóczy Márton írására. Persze, szándékosan az egyik legrövidebb regényével kezdtem, de szerencsére nem csalódtam. Gerlóczy fogalmazásmódja egyszerűen zseniális, gyönyörködtem a szavakon és mondatokon, melyeket használt, s bár idén viszonylag sok szépirodalmi művet olvastam, mindeközül fogalmazás és szókincs terén ez tetszett a legjobban. Szóval senki ne vesse a szememre, hogy sokáig időztem egy-egy mondata felett, jólesett a lelkemnek minden üde szójátéka. De szép is a magyar nyelv, ugye! És igen, én pontosan emiatt szeretem.

De hiába a sok szép mondat és mondanivaló, a cselekménynélküliség kissé lassított az olvasásban, szóval nem éreztem azt, hogy mindenáron olvasnom kellene, mert érdekel, mi lesz a vége. Emiatt az első lelkesedés elmúlása után pár hétig félre is dobtam a regényt, hogy aztán újra elővegyem, és egy szuszra (pontosabban egy ültő helyben) behabzsoljam. És lám, a vége tényleg tartogatott valamit, amire az ember nem számított, és az a fajta cinizmus, mellyel elő volt adva, olyan szinten érintett meg, mint nem sok dolog e világon.

És hogy miről is szól a regény? Lecsúszott emberek nyomorult és szánalmas életéről, a világ és a társadalom egyre mocskosabb valójáról. A külső szemlélődő helyzetéről, avagy hogy ítélkezünk olyan dolgokról, melyekhez semmi közünk. Ezért ajánlom ezt a regényt mindenkinek. Mindenkinek, aki beleszól a másik életébe, ítélkezik felette és leszólja, noha mindent csak kívülről lát.