Paulo Coelho: A Piedra folyó partján ültem és sírtam

MEGJELENÉS: 1994
OLDALSZÁM: 238 oldal
KIADÓ: Athenaeum

A brazil Paulo Coelho napjainkban a világ egyik legnépszerűbb írója. Az 1988-as Az alkimista című regényével egy csapásra nemzetközi hírnevet szerzett, de többi regénye is a bestseller-listák élére került. Coelho számos irodalmi díj nyertese. Könyvei 120 országban jelentek meg, a világ 47 nyelvén, milliós példányszámban. Kisemberek sorsa, misztikum, érzelem, transzcendencia – ezek Coelho írásművészetének kulcsszavai. A Piedra folyónál ültem, és sírtam című regénye a már megjelent Veronika meg akar halni és Az ördög és Prym kisasszony címűekkel trilógiát alkot, melyek ugyan teljesen eltérő környezetben játszódnak, de mindegyikük egy-egy próbatételt ábrázol. Veronica magát győzi le, Prym kisasszony az őt és faluját próbára tevő ördögöt, Pilar pedig, jelen regényünk főhőse szerelme vallási elhivatottsága felett győzedelmeskedik. Pilar, a 28 éves joghallgató megcsömörlik napjainak egyhangúságától, és amikor véletlenül találkozik gyerekkori pajtásával, aki időközben bizonyos vallási fanatizmus bálványa lett, együtt elindulnak megkeresni azt a csodát, ami megváltoztathatja életük egyhangúságát. A Pireneusok spanyol és francia részén utazgatnak, kolostorokat, templomokat látogatnak. Pilar megismerkedik különös klerikus és laikus figurákkal, miközben egyre jobban beleszeret egykori pajtásába. A szerzetes barát válaszút elé kerül: maradjon-e a rendben, vagy a szerelem oltárán feláldozza-e csodatévő erejét. Pilar a Piedra folyó mellett írja le érzéseit, emlékezvén a 137. zsoltár kezdő soraira: Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk. A száműzött emberek ugyanis nem énekelhették azokat a dalokat, amelyek a szívükből szóltak volna.

Őszintén szólva elég nehéz erről a könyvről egy normális kritikát összehoznom. És nem, nem azért, mert annyira rossz volt, hogy a felénél abbahagytam, bár igaz, nagyon hosszú ideig olvastam a viszonylag rövid történetet. De Coelho-műveket általában nem lehet két nap alatt kiolvasni, ezért is történt az, hogy ez a szülinapomra kapott könyv hosszú ideig a fiókomban pihent, és csak néha-néha kukkantottam bele. Azonban vizsgaidőszakban nagyon jó társam lett, ha épp fel akartam adni, mindig kéznél volt az a pár oldal, melyek  lelket öntöttek belém, és melyeket talán százszor el is olvastam.

Először csak a szerelmi szál tetszett a történetben, nagyon kíváncsi voltam, mi játszódik le a két főszereplőben, miként találnak egymásra, mi is valójában a gyermekkori szerelmük története. A vallási részt viszont el sem akartam olvasni – megvan nekem a saját véleményem a vallásról, nem kell még egy kioktatás sem Coelhótól, sem bárki mástól. Aztán a könyv felénél, mikor már nem siklottam el ezen sorok felett, rájöttem, hogy a könyv pont azt fogalmazza meg, amiben én is hiszek: elítéli a katolicizmust, és nem benne látja Istent, hanem mindenkiben. Ezek a sorok, azt hiszem, mindent elmondanak helyettem: