Lelket simogató Tükörlelkek avagy az egyik legjobb ifjúsági regény

Másfél éve áradoztam nektek arról, mennyire imádtam a Tükörlelkek első részét, micsoda kellemes meglepetés volt számomra ez a történet, és mekkora kinccsel lett gazdagabb a kortárs magyar ifjúsági irodalom. És most végre elolvastam a tavaly ősszel megjelent folytatást is, ami egyben a történet lezárása, ugyanis különleges módon ez nem sorozat, hanem “csak” kétrészes, azaz duológia. Ez pedig külön felüdülés. Na nem azért, mert annyira jó dolog, hogy nincs több Tükörlelkek, hanem mert végre nem egy feleslegesen elnyújtott, túlkomplikált és túlírt ifjúsági sorozatot kapunk, hanem tényleg egy ízig-vérig egyedi és szuper történetet, ami nem akar világot megváltani, mégis szerintem sok-sok magyar fiatalnak ez a történet jelenti a világmegváltást. Legalábbis kicsit biztosan.

El szeretném kerülni most a felesleges pátoszokat, de hiába, nem tudom, mert erről a regényről nem lehet nem szuperlatívuszokban beszélni. Nagyon sok magyar ifi-történetet olvasok, szerencsére jobbnál jobbakat, Papp Dóra duológiája viszont nagyon különleges helyet foglal el a szívemben. Valamiért nagyon közel áll hozzám a lányok története, főleg Krisztié, és úgy globálisan a könyvben érintett problémák. Legfőképpen talán az tetszik, hogy teljesen gördülékeny az egész. A rendkívül jó történetvezetés és dramaturgia mellett gyönyörűen bontakozik ki az egyáltalán nem erőltetett humor, az aktuális dolgok és legfőképpen az emberi sorsok. Mindemellett persze a szerelmi szál sem hiányozhat, ami szintén nagyon szépen öleli körül a történetet, de az írónő mégse viszi túlzásba, és nem a felesleges rimánkodással van teli minden oldal.

Egy szigorúan tiltott szerelem története

Értékelős poszt írásakor általában mindig amiatt aggódom, hogy nem tudom azokat az érzéseket közvetíteni az embereknek, amiket kiváltott az adott könyv belőlem. Hát most ennél a regénynél ez lehetetlen feladat, ugyanis olyan szintű érzelmi töltettel rendelkezik, hogy képtelenség szavakkal kifejezni. Természetesen Tabitha Suzuma Forbidden című művéről beszélek, amely az egyik legtiltottabb szerelmet veszi górcső alá, azaz a testvéri szerelmet.

Én mindig is imádtam a tiltott “love story-kat”, szóval találkoztam már pár ilyen történettel az életem során, most mégis azt mondom, ez a sztori visz mindent. Nem csak érzelmekben, karakterekben, dramaturgiában, hanem a fő témája is, ami, valljuk be, nem túl gyakori téma, és nagyon keveset lehet róla hallani leginkább ebben a formában. Nagyon örülök, hogy ennyi idősen, már felnőtt fejjel került a kezem közé ez a regény, és nem is véletlenül díszeleg rajta a 18-as karika. Na nem a romantikus és szexjelenetek miatt, mert azok nagyon tanulságosak lehetnek a fiatalabb korosztálynak, főként, mivel nagyon élethűen vannak ábrázolva, hanem leginkább az érzelmi hullámvasút és a mondanivaló az, ami miatt az idősebb korosztálynak ajánlom. Főleg a történet végét ugyanis nem könnyű feldolgozni.

Megker(g)ült leányrablók avagy beszámoló az Ármány és kézfogóról

Elérkezett hát a várva várt harmadik Ambrózy-kötet, én pedig teljes kíváncsisággal vágtam bele a karácsony előtti időszak egyik legjobban várt megjelenésébe. Úgy gondoltam, tökéletes olvasmány lesz ez az ünnepekre, ráadásul a 2016-ot a A Rudnay-gyilkosságok olvasásával kezdtem, miért is ne fejezhetném be ezt az évet az Ármány és kézfogóval tökéletes keretet adva így az idei esztendőnek? Mivel én imádom az ilyen rendszerkövető dolgokat, ráadásul a kíváncsiságom a történettel kapcsolatban nem hagyott nyugodni, bevállaltam egy ilyen nagyon hosszú (hétszáz oldal feletti) regényt, és egyáltalán nem bántam meg. Ahogy azt sejteni lehetett, imádtam, pontosan úgy, mint eddig minden általam olvasott Böszörményi-könyvet. Viszont most akadt pár dolog, ami mellett nem tudok elmenni szó nélkül.

Szóval épp bele akartam fogni a regény olvasásába, mikor kiderült számomra is, hogy nem ez lesz az utolsó része a sorozatnak, mint ahogy én azt eddig hittem. Ez egy kisebb sokként ért, hiszen azt gondoltam, hogy minden szál el lesz varrva, minden kérdés meg lesz válaszolva, és talán emiatt vártam már ennyire ezt a könyvet. Emiatt kissé csalódottan kezdtem bele a történet olvasásába, de szerencsére már pár oldal után elfelejtettem mindazt, ami a szívemet nyomta, hiszen azonnal beszippantott Böszörményi úr csodálatos világa. Mert hát a fene egye meg, ez a kötet még viccesebb volt, mint az előzőek. Akadtak ugyanis olyan pillanatok, mikor nem bírtam megállni nevetés nélkül, Mili kisasszony olyan dolgokat csinált, hogy még engem is sikerült meglepnie. Bizony jókat nevettem ezen a szeleburdi lányon, és amilyen távol áll tőlem a szeleburdisága meg az örökös bajkeverő személyisége, úgy kedveltem meg egyre inkább. Sőt, jobban drukkoltam neki, mint Emmának, kinek karaktere sokkal közelebb áll hozzám, ez pedig nagy szó a részemről, hiszen általában jómagam is a hozzám hasonlító szereplőkkel szimpatizálok. De nem is ez a lényeg.

Beszéljünk egy kicsit Ruta Sepetys regényeiről

Hú, ez a bejegyzés bizony hónapok óta a megírására vár, de mindig akadt valami, ami miatt aztán mégsem fogtam hozzá. Talán a félsz, hogy nem tudok olyan szintű élménybeszámolót írni, amit megérdemel Ruta Sepetys, na és persze a könyvei. De mindenképp úgy érzem, hogy nekem ezt a bejegyzést meg kell írnom, már csak azért is, mert kicsivel több, mint egy hete jelent meg az írónő legújabb regénye magyarul, így aztán ezzel a poszttal is csak buzdítani akarlak benneteket, hogy bizony érdemes figyelmet fordítani a litván származású írónőre.

Ahogy azt már említettem nem is olyan rég, Ruta Sepetys könyvei az idei várólistám szereplői voltak. Legelőször az Árnyalatnyi reményt olvastam még augusztus elején. Emlékszem, az előtte lévő hónap(ok)ban szenvedtem blogos életem eddigi legnagyobb olvasási válságában, szinte minden könyvet olyan kelletlenül, érdektelenül olvastam, csak a versekre volt úgy istenigazából kedvem. És akkor jött ez a regény, amit valamikor késő este nyitottam ki és kezdtem bele, majd hirtelen csak azt vettem észre, hogy hajnalt üt az óra, nekem pedig nincs kedvem letenni, pedig már kifolynak a szemeim. Ekkor kiáltott fel örömében a könyvszerető lelkem, hogy na végre, megérkezett az a nagybetűs könyv, amely visszahozta a kedvem és az olvasásba vetett hitem. Mindezt pedig nem más tette, mint egy második világháborús ifjúsági regény, amelyből van tizenkettő egytucat.

Egy könyv, ami végre megríkatott

Nehéz erről a könyvről bármit is írnom, mert tudom, átadni azt az érzést, melyet ez a történet adott, lehetetlen. Már akkor tudtam, hogy nagyon erős, érzelmekkel teli regényt fogunk kapni, mikor még csak beleolvastam az Aranymosás oldalán. Bizony, Csendes Nóra Zápor utca című művéről beszélek, ami azért különleges, mert a sorok mögött bújik meg az az elképesztő magányosság, amely aztán a végén szépen lecsapódik, és megsirat. Ilyenkor kicsit elgondolkodik az ember a saját sorsán, a döntésein, és az élet kegyetlen játékán. És persze saját magán, meg a jövőjén.

A két szálon futó történet egyébként az elején kicsit meseszerű hangulatot kapott. Bepillantást nyerhettünk egy ma játszódó, naivan szép első szerelem történetébe, illetve megismerkedhettünk egy az 50-es években kialakuló kapcsolatról. Sejteni lehetett már, hogy ez a két szál valahogyan a végén összekapcsolódik, és az olvasás során információcseppeket is kaptunk, hogy miként, de még így is meglepetés volt a vége. A két vonal egyébként gyönyörű párhuzamban volt egymással, és talán ezt imádtam ebben a legjobban, mert jó volt látni, hogyan éli meg ezt a nagyon hasonló szituációt a két főhősnő, csak éppen hatvan év különbséggel.