Kattintásokért kurvulunk?!

Vigyázat, erős önkritika (is) következik!

Egy évvel ezelőtt írtam egy bejegyzést arról, hogy bizony számít a látogatottság (a posztot ide kattintva visszaolvashatjátok). Akkor bevallottam végre magamnak is, hogy igen, nagyon is érdekel, hogy mennyien jöttök a blogra, hányan olvassátok a posztjaimat, melyik bejegyzés milyen nézettséget generál. És bizony nagyon is akarom, hogy magamnak köszönhetően minél nagyobb és szélesebb olvasói réteget el tudjak érni, mert az ember e téren is többet és többet szeretne, nyilván visszafejlődés helyett a fejlődésre teszi le a voksát. Elmondtam azt is, hogy mennyire fontos, hogy mindezt magam érjem el, többek között ezért sem csatlakoztam semmilyen bloggercsoportuláshoz abban az időben, mikor még jómagam is a noname könyves bloggerek közé tartoztam. Viszont arról nem ejtettem szót, hogy ezért a népszerűségért mi mindent teszek meg. Pedig ez elég fontos kis tényezője a blogos életemnek, hiszen már úgymond – és bocs a durva kifejezésért, de ez az igazság – kurvulok a kattintásokért és a lájkokért. Én és sokan mások a bloggertársaim közül.

kattintas-kurvulas

Régen eléggé szerényen toltam ezt a blogos dolgot, nem osztottam meg sehol az írásaimat, nem reklámoztam agyon a blogomat, nem készítettem “kattintós címeket”, és nem próbáltam meg minden lehetőséget megragadni, hogy minél többen gyertek ide. Aztán évről évre merészebb lettem, és persze becsvágyóbb, több helyen elkezdtem a képetekbe nyomni az írásaimat. A blog indulásakor csak Molyra posztoltam pár karcot, illetve értékeléseket írtam, de aztán egy év múlva már felfedeztem a blogos és könyves csoportokat Facebookon, és oda kezdtem kirakni az új tartalmaimat. Azt persze hozzá kell tennem, hogy én voltam az első a könyves bloggerek közül, akik ily módon akartak kattintásokat gyűjteni, de nem sokára már egyre többen tolták ezt a módit, és ma már természetes, hogy minden új posztot minél több ilyen csoportban megosszák a bloggerek. Sőt, egyre agresszívebb kezd ez az egész lenni, hiszen például ha rendeznek egy borítóleplezést, melynek ugye az a lényege, hogy egyszerre posztoljuk ki a borítókat, akkor rögtön beindul a harc ezekben a csoportokban, hogy ki legyen az első. Itt tényleg a gyorsaság számít, sokszor másodperceken függ a dolog, és közben megy a cicaharc, az egymásra posztolás. Először én is beleestem ebbe a hibába, és nagyon gyorsan ki akartam tolni mindenhova a saját bejegyzésem, ma már inkább csak legyintek egyet rá. Viszont a többi posztomat ugyanúgy széthirdetem, minél több felületre minél több embernek el akarom juttatni a blogom hírét, és persze vadászok a kattintásokra.  “Kattintásokért kurvulunk?!” olvasásának folytatása

Off: Nem adakozni bűn?

Néhány hete Budapesten jártam, akkor történt meg velem ez a történet, és erről mindenképp szerettem volna írni. Mert ha vannak dolgok, amik manapság tabunak számítanak, akkor az adakozás mindenképp ezek közé tartozik. Hogy miért? Ugyan nagyon is felvállalható, hétköznapi dolognak tűnik így első blikkre, de gondoljunk csak bele egy kicsit jobban. Ha odajönnek hozzánk, hogy a szegény beteg gyerekeknek adjunk pár forintot, vajon hány ember nem fog adni semmit? Viszonylag sokan. No de hány ember merné ezt bevallani másoknak (vagy akár a saját lelkiismeretének), hogy nem adott? Nagyon kevesen. És igen, pontosan ezért számít tabunak ez a téma. Én pedig itt, névvel és képpel felvállalva bevallom, hogy én bizony nem adtam.

adakozas

Szóval történt az, hogy beérkezett a vonatom a Keleti pályaudvarra, és én meg szépen lassan kiálltam az épület elé, hogy bevárjam Andit, aki volt olyan nagyon kedves, és kijött elém (amit ezúton is nagyon köszönök, na meg a többit is :) ). Akkor ott egyedül álldogálva a bőröndömmel odajött hozzám egy férfi, hogy legyek oly’ kedves, és adakozzak a rászoruló gyerekeknek, legyen nekik is szép karácsonyuk. Én egy régebbi, csúnya adakozós átverés miatt (amit majd pár sorral lejjebb röviden elmesélek), megfogadtam, hogy nem, bizony nem fogok adni az ilyen utcai adománygyűjtőknek. Szóval azon nyomban elhárítottam a férfi kérését azzal, hogy nincs nálam forint apróban, mert nem idevalósi vagyok. Erre persze jött a replika, hogy természetesen euróban is elfogadja az adományom. Ezt az ajánlatot is szépen visszautasítottam, mire jött a kérdés, na meg az érzelmi zsarolás, hogy miért akarom, hogy a szegény gyerekeknek rossz karácsonyuk legyen, és miért nem adok pár forintot (vagy valami ilyesmi volt a szentbeszéd, már nem emlékszem pontosan). Erre mondtam, immár erélyesen és határozottan, hogy mert nem, nem akarok adományozni. Végre már ő is felfogta, hogy nálam hiába próbálkozik, és még egy számonkérő, gonosz beszólást odaköpve, hogy “mennyire smucig vagyok”, szépen elment.  “Off: Nem adakozni bűn?” olvasásának folytatása

Levél a 18 éves önmagamnak

level-regi-onmagamnakKedves Ági!

Boldog szülinapot! Most lettél 18 éves, és nagyon azt hiszed magadról, hogy felnőttél. Pedig nem. A felnőtté válásod éppen csak most kezdődött el. Előtted még az érettségi, és azt hiszed, ezzel véget is ér minden jó, csak a sivár bizonytalanság marad, pedig épp ellenkezőleg: maga az élet csak most kezdődik el igazán. És igen, lehet közhelyesen hangzik, és kicsit túl sok lesz a szóismétlés és a “minden most kezdődik el” kijelentés, de hát a kedvenc énekesed is ezt dalolja, szóval legalább neki hidd el, ha nekem, hat évvel későbbi énednek nem is. Mert bizony így van. Ekkor még fogalmad sincs, milyen jó dolgok várnak rád, de persze előtte el kell viselni egy kis rosszat is, és nagyon sokat kell tapasztalnod, hogy megértsd, mi valójában a boldogság.

Félsz az élettől, félsz kilépni a komfortzónádból, naivan elhiszel mindent, mint egy kisgyerek, mégis azt gondolod, hogy már hű, de érett vagy. Akkora benned a megfelelési kényszer, hogy tengert lehet belőle rekeszteni. Neked még fogalmad sincs arról, hogy lehetetlenség mindenkinek megfelelned, ráadásul vannak olyan emberek az életedben, akiknek bármit is csinálsz, úgyse leszel elég jó. Pedig igazából veled egyáltalán nincs baj, csak saját maguk bizonytalanságát vetítik rád. És tulajdonképpen a szívük mélyén nagyon is értékesnek hisznek, csak mást mondanak. Ne higgy el mindent a kimondott szónak, láss a szavak mögé, az emberek lelkivilágába, és akkor több mindent meg fogsz érteni. “Levél a 18 éves önmagamnak” olvasásának folytatása

Off: A boldogság titka

Már régóta szeretnék erről a témáról bejegyzést írni, csak olyan nehéz szavakba önteni ezt az egészet, főleg úgy, hogy senki ne érthesse félre (ami persze lehetetlen, mert mindig lesznek, akik félreértik), és hogy a lehető legpontosabban vissza tudjam azt adni, amit erről a témáról gondolok. Az is lehet, hogy sokan nagyképűnek fognak tartani, amiért ennyi idősen le merem ezt írni, hiszen mit tudhat egy 23 éves egy ilyen kaliberű dologról, mint a boldogság megtalálása. De ha kíváncsi vagy, én hogy is látom ezt az egészet, akkor ezt a posztot neked találták ki.

boldogsag-titka-lapozzvelem

Úgy gondolom, a boldogság megtalálása nem az életed megváltoztatása, hanem az élethez való hozzáállásod megváltoztatása. Ha úgy jobban tetszik, az életfelfogásod alapos és tudatos átalakítása, ami belülről jön, nem pedig kívülről. Persze, a külső ingerek is fontosak, egy-egy pozitív esemény az életben aztán rendesen megadhatja a kezdő lökést ezekhez az önmagadban végbemenő változásokhoz, de valójában neked kell tudatosan építened mindezt. “Off: A boldogság titka” olvasásának folytatása

OFF: Ezért (nem?) lettem feminista

Feminista vagyok, de nem a szélsőséges értelemben. Tulajdonképpen, ahogy az életem minden területén, itt is az arany középút híve vagyok, és pontosan ezért nem tartozom egyik csoportba sem, “különcködőként” éppúgy meglepődöm egyes feminista oldalak eltúlzott kirohanásain, ahogy nagyon mély dühbe tudok gurulni néhány hímsoviniszta, nőket lenéző felfogás láttán. És mivel nem tartozom az egyik szélsőséges táborba sem, hát elmondom, mit is gondolok én a nők helyzetéről 2015-ben, amit ugyan nehéz lesz egy posztba összefoglalni, de röviden megpróbálom.

feminizmus-ferfi-no

Egyre többen kezdik felfogni, hogy a nőknek sokkal nehezebb az életük, mint a férfiaknak, és szerencsére ezt egyre több férfi is belátja már. A múltban ugye semmi, de semmi jogunk nem volt, tulajdonképpen csak arra voltunk jók, hogy a férfiakat szolgáljuk és utódokat szüljünk. Gyerekgyártó és szexrabszolga, lehetett volna akár ez is a nők definíciója egy múltbéli szótárban, miközben a férfiak a maguk hatalmas nagy szabadságukkal a világon mindent megtehettek. Ha nagyon extrém akarok lenni, mondhatnám így is, de semmi sem fekete és fehér, én pedig nem éltem abban a korban, hogy ezt megítéljem. Mert aztán jött a 21. század, és minden megváltozott. “OFF: Ezért (nem?) lettem feminista” olvasásának folytatása