Miért jó és rossz a Legdrágább mostohabátyám

Azt hiszem, az a tipikus amerikai YA és NA-irodalom már jó rég nem az én érdeklődési körömbe tartozik. Bármennyire is fáj, már nem tudok újat kapni ezektől a könyvektől, az ikszedik sablonos lávsztoritól, a tragikus múlttól, és attól a nagyon amerikai stílustól, ami minden ilyen könyv első mondatától a legutolsó szaváig árad. Így aztán körülbelül másfél éve nem olvastam amerikai New Adult-regényt. Most azonban nagyon vágytam egy kis könnyed szerelmi sztorira, és a Legdrágább mostohabátyám pont megfelelőnek tűnt. Oké, benne volt, hogy azt hittem, tiltott testvéri történetet kapunk, mint a Forbiddennél, de persze mivel mostohabáty, nem pedig édestestvér, ezt eleve ki kellett volna zárnom.

legdragabb-mostohabatyam-kep-insta “Miért jó és rossz a Legdrágább mostohabátyám” olvasásának folytatása

Egymás után halnak meg az érettségizők Gulyás Péter könyvében

A Könyvmolyképző Kiadó tavaly év végén megjelent thrillere egy filozófiatanár gondolataiba enged betekinteni egy nagyon megrázó és kifacsaró történetbe csomagolva. A középiskolai részmunkaidős tanár épp filozófiából készül érettségiztetni három diáklányt, de az egyik előző nap meghal, a másik pedig az érettségi napján eltűnik, és csak a tőle érkező óránkénti SMS az egyetlen nyom, mely marad utána. Abban pedig világosan közli, hogy felvágja az ereit. Csupán a harmadik lányt sikerül leérettségiztetnie, és miután ez megtörténik, a maga módján, különböző módszereket bevetve elkezdi keresni azt a pendrive-ot, amely a rejtély kulcsa. Így bontakozik ki ez a történet, mely már önmagában is nagy izgalmakat sejtet, azonban mindez eltörpül az igazi borzalmak mellett.

Az író nemcsak egy egyedi történettel rukkolt elő, de ezt olyan szinten tette, hogy nem lehet belekötni. Se a stílusba, amely nem túlzó, és nem is túl sok, mégis pofon vág a maga nemes egyszerűségével, és érces, különös hangulatba hoz minden egyes mondatával. Se a mondanivalóba, mely bár nem mindig egyértelmű, és lehet is rajta vitatkozni, de pont ez a nagyszerű benne. És se a humorba, mely még a legsötétebb pillanatban is ott van, csak meg kell látni, vagy éppen nyitottnak kell lenni rá. “Egymás után halnak meg az érettségizők Gulyás Péter könyvében” olvasásának folytatása

Két regény a “nehéz” férfisorsról

murakamiharuki-pdfElérkezett az az idő is, mikor már nem akadok ki egy olyan regényen, ami a férfiak hűdenehéz életét meg szenvedését mutatja be. Most már inkább mosolygok egyet meg viccesen csóválom a fejem, és próbálom magam nyugtatni, hogy nem, nem minden férfi ilyen. Szerencsére. Így aztán úgy veszem e regények olvasását, mint egy kalandot, amivel csak tágítom a látóköröm, és közben próbálom megérteni ezeket a férfiakat is.

Szóval olvastam két regényt, mindkettő várólistás, egyiket márciusban, másikat áprilisban, egyik Murakami Haruki, másik Nick Hornby, az előbbi szenvedősen pesszimista, az utóbbi viccesen bénázós, de mindkettő lényegében ugyanarról szól: egy-egy szerencsétlen férfisorsot mutat be. És ezt a “szerencsétlen” jelzőt azért érdemelte ki mindkét regény főhőse, mert tényleg mindketten csak szerencsétlenül tengődnek a hétköznapokban és az életben, másokat hibáztatnak saját hülyeségükért, képtelenek egyről a kettőre jutni, ábrándoznak éjjel-nappal, és közben sajnáltatják magukat, hogy nekik de rossz. Mindemellett persze hagyján, hogy találnak egy nőt, akik kihúzza őket a bajból mind anyagilag, mind érzelmileg, de nekik ez sem jó, ők tovább szerencsétlenkednek és persze félrekefélnek. Mert hát ők férfiemberek, nekik ez jár. “Két regény a “nehéz” férfisorsról” olvasásának folytatása

Véget ért a D.A.C. avagy beszámoló az utolsó részről

Nagyon fájó szívvel búcsúzom a D.A.C-sorozattól, hiszen több szempontból is jelentős az életemben. Egyrészt a könyves blogolásom éveit szépen végigkísérte, ugyanis az első kötet mindjárt a blogom első évében jelent meg, és azóta is évente legalább egy, de néha kettő D.A.C.-részt kaptunk, amelyet mindig izgatott várakozás előzött meg. Másrészt szinte minden rész olvasásához fűződik egy-egy személyes emlék. Harmadszor meg talán azért különleges, mert az elején bár szerettem, de nem teljesen győzött meg, mígnem a harmadik rész olvasásakor szerelmesedtem belé teljesen és végérvényesen. Ekkor bizonyosodtam meg arról, hogy Kalapos Éva milyen iszonyat tehetséges írónő, és még a legátlagosabb helyzeteket is mennyi érzelemmel, realitással, emberséggel tudja leírni. Az ötödik kötet meg maga volt a katarzis, így aztán nem csoda, hogy mennyire vártam a hatodik, befejező részt.

kalapos-eva-dac-sorozat

Nos, hogy őszinte legyek, bármennyire is jó volt a befejezés, mégis hiányérzetem van. Talán az előző részek túl magasra tették a lécet a nagyon erős témáikkal, és ebben a részben az a bizonyos pályaválasztás már nem ütött akkorát tekintve az előző tiniterhesség dolgot. Mindenesetre panaszra nincs okom, nagyon jól megírt és a lehetőségekhez mérten erős történetet kaptunk, de mint mondtam, annyira jók voltak az előző részek, hogy azokat már nem tudta túlszárnyalni, és sajnos elérni sem. “Véget ért a D.A.C. avagy beszámoló az utolsó részről” olvasásának folytatása

Az elátkozott gyermek nem a Harry Potter 8. része

És igen, végre én is elolvastam a Harry Potter és az Elátkozott gyermek című szövegkönyvet, így fél évvel a magyar megjelenés után. Bevallom, hogy bár én nagy Harry Potter-rajongó voltam, de ez tavalyi nagy HP-őrület egyáltalán nem ragadott magával, nem számoltam vissza a napokat a könyv megjelenéséig, mint ahogy tettem azt tizenévesen. Ugyanis én pontosan tudtam, hogy az új Harry Potter-történet egyáltalán nem lesz olyan, mint a hét megjelent rész. Már hogy is lehetne, hiszen magában a műfajban is teljesen más. A regény és a szövegkönyv közt óriási különbségek vannak, mert míg az egyiket olvasásra szánták, addig a másikat a színpadra. Emiatt se foglalkoztatott az egész, de azért természetesen úrrá lett rajtam is a kíváncsiság, így beszorítottam a tavaszi TBR-listámra. És hogy csalódtam-e benne, mint oly sokan előttem? Nem, nem. Sőt, annyira imádtam, hogy azóta akkora HP-lázban égek, hogy meg kellett néznem mind a nyolc filmet, és nagyon erősen gondolkodom azon, hogy újraolvasom a regényeket is.

Viszont ahhoz, hogy szeretni tudjam ezt a könyvet, úgy is kellett hozzáállnom – tehát én egyáltalán nem regényélményt vártam, mint sok olvasó, hanem tisztában voltam ennek a műfajnak a korlátaival, és ahhoz mérten vágtam bele. Így viszont nagyon kellemes élményt adott, teljesen nosztalgikus hangulatba kerültem, előjöttek a régi jó Harry Potter-érzések. Mert bár a történet és az alapötlet a legelején furcsának tűnt, viszont nagyon hamar megkedveltem, és aztán pont olyan irányba is ment el, amit én imádok. “Az elátkozott gyermek nem a Harry Potter 8. része” olvasásának folytatása