Elérkezett az az idő is, mikor már nem akadok ki egy olyan regényen, ami a férfiak hűdenehéz életét meg szenvedését mutatja be. Most már inkább mosolygok egyet meg viccesen csóválom a fejem, és próbálom magam nyugtatni, hogy nem, nem minden férfi ilyen. Szerencsére. Így aztán úgy veszem e regények olvasását, mint egy kalandot, amivel csak tágítom a látóköröm, és közben próbálom megérteni ezeket a férfiakat is.
Szóval olvastam két regényt, mindkettő várólistás, egyiket márciusban, másikat áprilisban, egyik Murakami Haruki, másik Nick Hornby, az előbbi szenvedősen pesszimista, az utóbbi viccesen bénázós, de mindkettő lényegében ugyanarról szól: egy-egy szerencsétlen férfisorsot mutat be. És ezt a “szerencsétlen” jelzőt azért érdemelte ki mindkét regény főhőse, mert tényleg mindketten csak szerencsétlenül tengődnek a hétköznapokban és az életben, másokat hibáztatnak saját hülyeségükért, képtelenek egyről a kettőre jutni, ábrándoznak éjjel-nappal, és közben sajnáltatják magukat, hogy nekik de rossz. Mindemellett persze hagyján, hogy találnak egy nőt, akik kihúzza őket a bajból mind anyagilag, mind érzelmileg, de nekik ez sem jó, ők tovább szerencsétlenkednek és persze félrekefélnek. Mert hát ők férfiemberek, nekik ez jár.
Most már gondolom kitaláltátok, hogy A határtól délre, a Naptól nyugatra és a Pop, csajok, satöbbi című könyvekről beszélek. Akik ismerik Murakami stílusát, azoknak ezt a könyvet nem kell bemutatnom, tulajdonképpen a hangulat, a stílus a szokásos, csak éppen a tartalommal nem értek egyet. Nick Hornby számomra újdonság volt, hiszen tőle még nem olvastam, és bár az elbeszélés stílusa teljesen más volt, mint Murakamié, de ezt is nagyon megkedveltem. Tulajdonképpen ezért sem jelentett gondot egyik regény olvasása sem, mert mindkettő könnyen olvasható, rövidke, jól megírt történet volt, s bár lényegében egyik sem szólt úgy semmiről, csak a szerencsétlenkedésről, mégis lekötöttek.
Murakami könyve talán több okot adott a bicskanyitogatásra, hiszen voltak benne bizonyos bicskanyitogató dolgok. Ilyen volt például az, hogy a főhős azokat a félrelépéseket nem tartotta megcsalásnak, melyek érzelem nélkül történtek, és nem is volt miatta lelkiismeret-furdalása, csak az számított neki igazi félrekettyintésnek, ami gyerekkori nagy szerelmével történt. Mert ott már érzelmi szinten is megcsalta a feleségét. Szóval, értitek miről beszélek. Bár ez egyébként olyan dolog, amely a valóságban is nagyon gyakran megfigyelhető, sok férfi ezen a szinten gondolkodik. A Pop, csajok, satöbbiben már nem voltak ilyen élesen kiakasztó momentumok, ott inkább tényleg csak sajnálni tudtam a főhőst, hogy mennyire teszetosza szegény.
Nem tudom, hogy kinek ajánljam ezt a két könyvet. Férfiaknak mindenképp, hogy elrettentő példának szolgáljon. A nők pedig… hát, rátok bízom, hogy érdekelnek-e a töketlenkedő férfiak. És tudni kell, nem, nem minden férfi ilyen, mint amilyen itt be lett mutatva. Legalábbis szívből remélem.
LAPOZZ könyves blog 