Nagyon fájó szívvel búcsúzom a D.A.C-sorozattól, hiszen több szempontból is jelentős az életemben. Egyrészt a könyves blogolásom éveit szépen végigkísérte, ugyanis az első kötet mindjárt a blogom első évében jelent meg, és azóta is évente legalább egy, de néha kettő D.A.C.-részt kaptunk, amelyet mindig izgatott várakozás előzött meg. Másrészt szinte minden rész olvasásához fűződik egy-egy személyes emlék. Harmadszor meg talán azért különleges, mert az elején bár szerettem, de nem teljesen győzött meg, mígnem a harmadik rész olvasásakor szerelmesedtem belé teljesen és végérvényesen. Ekkor bizonyosodtam meg arról, hogy Kalapos Éva milyen iszonyat tehetséges írónő, és még a legátlagosabb helyzeteket is mennyi érzelemmel, realitással, emberséggel tudja leírni. Az ötödik kötet meg maga volt a katarzis, így aztán nem csoda, hogy mennyire vártam a hatodik, befejező részt.
Nos, hogy őszinte legyek, bármennyire is jó volt a befejezés, mégis hiányérzetem van. Talán az előző részek túl magasra tették a lécet a nagyon erős témáikkal, és ebben a részben az a bizonyos pályaválasztás már nem ütött akkorát tekintve az előző tiniterhesség dolgot. Mindenesetre panaszra nincs okom, nagyon jól megírt és a lehetőségekhez mérten erős történetet kaptunk, de mint mondtam, annyira jók voltak az előző részek, hogy azokat már nem tudta túlszárnyalni, és sajnos elérni sem.
Ez a kötet ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt, és hát mindjárt egy aranyos nyitással indítunk, ugyanis megszületik Ági és Ákos babája. Iszonyat mosolyogtató volt, ahogy várták a kisbaba születését, utána nem sokkal pedig a sorozat legviccesebb jelenetét kaptuk meg, de nem akarom lelőni a poént, hogy pontosan mi volt az :)
Ezután persze a szokásos realitás megmaradt, nem ment át túl csöpögősbe, se túl meseszerűbe, pontosan ahogy az várható volt az írónőtől. Mert ilyen az élet, felhőtlen boldogság és tökéletes happy endek nincsenek, és pontosan ezért imádtam ezt a sorozatot. Tulajdonképpen az a vicces, hogy Flórát a végére se sikerült teljességgel megkedvelnem, mégis mennyire rajongok a történetért. Ez is azt bizonyítja, hogyha egy főszereplőt nem kedvelünk, és nem értünk egyet a viselkedésével, még igenis lehet a sztorit szeretni. Mert pontosan ezért jó az olvasás, nem? Hogy egy veled ellentétes személyiség bőrébe is bele tudj bújni, átélni az ő életét és felfogását, és ezáltal sokkal toleránsabb lenni a másikhoz.
Ennek a résznek az egyértelmű csúcspontja számomra a meleg srác felbukkanása, az ő dialógusait többször is el kellett olvasnom, annyira jók voltak és annyit nevettem rajtuk. Nagyon sajnálom, hogy csak ennyi szerep jutott Milánnak, kár nem bukkant fel már pár résszel korábban, mert tényleg jól szórakoztam rajta.
A lezárás is tetszett, de annyira nem hatott meg, mint ahogy azt vártam. A kedvenc szereplőm továbbra is Ági maradt (és nemcsak a névrokonság miatt :D), az ő szála viszont tényleg nagyon jó lezárást kapott. Tulajdonképpen maga a kötet címe egy telitalálat volt, rég nem láttam ennyire erős címet egy magyar ifjúsági regénynél. És a borítókat is megszerettem így a végére. Végülis nagyon karakteres, és jól megjegyezhető, ezekről a kezekről most már csak a D.A.C. fog eszembe jutni mindig.
Fájó szívvel búcsúzom a sorozattól, és nagyon bízom benne, hogy hamarosan új dolgokkal fog előrukkolni az írónő.
MEGJELENÉS: 2017
OLDALSZÁM: 280
KIADÓ: Menő Könyvek
ÉRTÉKELÉSEM: 4/5
… és a kis csapat előtt az élet …
A D.A.C. története a végéhez ér, de előtte még Flórának és barátainak komoly döntéseket kell hozniuk a jövőjükkel kapcsolatban. Egyetem vagy munka? Mennyit ér a szerelem és a barátság, mennyit a saját célok? Megoldható-e, hogy egyszerre legyen minden a miénk?
Az idők változnak, egyvalami viszont soha: Flóra, Zsani, Ági, Ákos, Ginny, Dani és a többiek, a D.A.C. csapata vállvetve küzd az akadályok ellen, sok nevetéssel, sírással és rengeteg szeretettel.
LAPOZZ könyves blog 