Így írtam 15 évesen

Ma délután rátaláltam egy régi írásomra, amit még tizenöt éves gimnazistaként írtam, kerek tíz évvel ezelőtt, még 2007-ben. Abban az időben az egyik kedvenc novellámként tartottam számon, amely pontosabban nem is novella, mert annak túl rövid, inkább olyan egyperces szösszenetnek mondanám. Gondoltam megosztom veletek, hogy ti is mosolyogjatok egyet rajta, na meg a 15 éves Ágikán… :D

A történetet csak bemásoltam, semmilyen javítást nem végeztem. Így tényleg láthatjátok, milyen alapvető hibákat követtem el tíz évvel ezelőtt kezdve a szóismétléstől egészen a suta tőmondatokig.

Már késő

Forró, nyári éjszaka volt. Verítéktől nyirkos ágyban feküdtem, de nem bírtam elaludni. Folyton csak Rád gondoltam. Rád és azokra a felejthetetlen pillanatokra.
Pedig soha nem szerettél. Én csak egy barát voltam számodra, semmi több. Csak egy barát a sok közül. De Veled mindenki jóban volt. Hiszen Te tudtál bánni az emberekkel. Mindenkihez voltak kedves szavaid. Te mindenkiben megláttad a szépet és a jót. Még bennem is! De ettől függetlenül én csak egy barát voltam számodra, semmi más. Pedig tudtad, hogy milyen érzelmek kötnek hozzád. Tudtad, és egyszer sem említetted. Ezt is csak azért, mert nem akartál zavarba hozni. Látod, ezt szerettem Benned. És még csodálkozol, hogy Te voltál életem nagy szerelme? Szerintem ebben nincs semmi különös. Hiszen már az első pillanattól kezdve tudtam, hogy Te vagy az, akivel le akarom élni az életem.

novella-szerelem-tini

Emlékszel még az első találkozásunkra? Az is olyan találkozás volt, amit ma már csak az idióta gimis filmekben látni. Tudod, amikor próbáltam kinyitni a szekrényem ajtaját, de nem tudtam, erre hirtelen kinyitódott, és az összes könyvem a fejemem landolt. Hát igen, aznap én voltam a vicc tárgya, de te ahelyett, hogy kinevettél volna, a segítségemre siettél. Még emlékszem, mikor a szemembe néztél. Soha nem láttam még ilyen kék szemeket. Szinte el tudtam veszni bennük. Tekinteted tisztaságot és megnyugvást sugárzott. Aztán pedig szélesen rám mosolyogtál azzal a mosolyoddal, aminek azóta se tudtam egyszer sem ellenállni. Bárcsak örökké tartott volna az a pillanat! Ugyan régen történt, de máig pontosan emlékszem rá, és ahányszor rá gondolok, mindig a tizenöt éves önmagam jut eszembe. Az a tizenöt éves önmagam, aki még hitt az álmokban és a tündérmesékben. Hogy majd egyszer a szőke herceg…

De már azok az idők elmúltak. Egyre kevesebbet találkoztunk. A távolság hatalmas volt köztünk, de ez nem segített annak, hogy elfelejtselek. Még mindig emlékszem, hogy éjjelente csak Te jártál a fejemben, ahogy most is. Pedig hidd el, megpróbáltam túl lenni Rajtad! Hányszor mondtam magamnak, hogy már nem szeretlek, most már tudom, hogy csak magamat csaptam be. Aztán mikor vele láttalak! Még a fogaim is remegtek a féltékenységtől, noha tudtam, hogy csak vele is éppolyan kedves akarsz lenni, mint bárki mással. Ahogy velem is. De nem tudtam úrrá lenni magamon. Szerintem akik akkor láttak, azok bolondnak nézhettek engem. És nem is hibáztatom őket miatta… Bolond voltam. Ez nem vitás. Bolonddá tett a szerelem.

És nem sokkal utána, ott, azon a bálon ismét találkoztunk. Te már rég elmúltál húsz, én pedig még mindig a gimi padjait koptattam, noha már nem volt sok hátra. Emlékszem, ahogy táncoltál. Az egyik lányt a másik után kérted fel, én pedig ott kuporogtam a sarokban. Próbáltam nem sírni. Próbáltam úrrá lenni magamon, de hiába. Az érzelmeim mindig erősebbek voltak, mint én. Néhány könny gördült le az arcomon. Gyorsan letöröltem őket, még mielőtt bárki észrevehette volna. Nem bírtam tovább ott lenni és nézni Téged, így kisiettem. De Te utánam siettél, és elkaptál. A szád szavakat formált, de nem tudtam figyelni rájuk. Majd a táncparkett felé húztál. Még a számra is emlékszem, ami akkor ment. Gyönyörű, lassú, romantikus szám volt, Te pedig átkaroltál. Életem legszebb két perce volt.

Azóta csaknem tíz év telt el. Elváltak útjaink, mindkettőnk élte a saját életét. Belőled híres üzletember lett, ahogy mindig is akartad, belőlem pedig orvos. Mindkettőnknek beteljesült az álma. Most pedig újra felbukkansz az életemben. Lehetetlen, hogy semmit nem változtál. Ugyanaz a tengerkék szempár és ugyanaz a kifürkészhetetlen mosoly. Egyszerűen feltörnek bennem a régi, már elfojtott emlékek. Mintha csak visszamentem volna az időben. Újra tizenöt éves kamasznak érzem magam. Átkarolsz, megfogod a vállam. Mondasz valamit, de az agyam nem képes felfogni. Nem. Ez nem lehet igaz. Felbukkansz tíz év után és azt mondod, hogy mindig is szerettél, csak túl gyáva voltál, hogy bevalld. Még önmagadnak is. Ez lehetetlen. Legszívesebben megcsókolnálak. De nem lehet. A kezemet egy nehéz gyűrű húzza le, ami eszembe juttatja, hogy nekem már van vőlegényem. Már késő. Túl késő. Vagy talán mégsem? Soha nem késő egymásra találni. Megfogod az arcom, és megcsókolsz. Soha életemben nem kaptam ilyen őszinte csókot. Testünk végre egymásra talált. Nem akarlak elengedni. De az eszem mást súg. Megszólal a lelkiismeretem. Hiszen a szívem alatt egy másik szív dobog. Igen, egy gyerek. Egy gyerek, akinek nem Te vagy apja. Elengedlek, de nem tudok mit mondani. Talán mégis túl késő boldognak lenni.

Advertisements

A VÉLEMÉNYED NE TARTSD MAGADBAN!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s