Megker(g)ült leányrablók avagy beszámoló az Ármány és kézfogóról

Elérkezett hát a várva várt harmadik Ambrózy-kötet, én pedig teljes kíváncsisággal vágtam bele a karácsony előtti időszak egyik legjobban várt megjelenésébe. Úgy gondoltam, tökéletes olvasmány lesz ez az ünnepekre, ráadásul a 2016-ot a A Rudnay-gyilkosságok olvasásával kezdtem, miért is ne fejezhetném be ezt az évet az Ármány és kézfogóval tökéletes keretet adva így az idei esztendőnek? Mivel én imádom az ilyen rendszerkövető dolgokat, ráadásul a kíváncsiságom a történettel kapcsolatban nem hagyott nyugodni, bevállaltam egy ilyen nagyon hosszú (hétszáz oldal feletti) regényt, és egyáltalán nem bántam meg. Ahogy azt sejteni lehetett, imádtam, pontosan úgy, mint eddig minden általam olvasott Böszörményi-könyvet. Viszont most akadt pár dolog, ami mellett nem tudok elmenni szó nélkül.

Szóval épp bele akartam fogni a regény olvasásába, mikor kiderült számomra is, hogy nem ez lesz az utolsó része a sorozatnak, mint ahogy én azt eddig hittem. Ez egy kisebb sokként ért, hiszen azt gondoltam, hogy minden szál el lesz varrva, minden kérdés meg lesz válaszolva, és talán emiatt vártam már ennyire ezt a könyvet. Emiatt kissé csalódottan kezdtem bele a történet olvasásába, de szerencsére már pár oldal után elfelejtettem mindazt, ami a szívemet nyomta, hiszen azonnal beszippantott Böszörményi úr csodálatos világa. Mert hát a fene egye meg, ez a kötet még viccesebb volt, mint az előzőek. Akadtak ugyanis olyan pillanatok, mikor nem bírtam megállni nevetés nélkül, Mili kisasszony olyan dolgokat csinált, hogy még engem is sikerült meglepnie. Bizony jókat nevettem ezen a szeleburdi lányon, és amilyen távol áll tőlem a szeleburdisága meg az örökös bajkeverő személyisége, úgy kedveltem meg egyre inkább. Sőt, jobban drukkoltam neki, mint Emmának, kinek karaktere sokkal közelebb áll hozzám, ez pedig nagy szó a részemről, hiszen általában jómagam is a hozzám hasonlító szereplőkkel szimpatizálok. De nem is ez a lényeg.

Tehát az elején egyáltalán nem tartottam jó ötletnek, hogy lesz negyedik rész, a végén azonban beláttam, hogy ez így a lehető legjobb megoldás. Ugyanis a leányrablós szálat sikerült tökéletesen lezárni, nem kevés csavarral és egyáltalán nem a várt módon. Gyönyörű volt ez az egész, hiszen nem számítottam ilyen agyafúrt dologra, bár azt már ennek a kötetnek az elején is sejtettem, hogy (SPOILER) nem Bissingen felelős ezért a gaztettért. A többi viszont váratlanul ért, és szívből élveztem a megvalósítását. És akkor ott a vége, az a rettentő nagy függővég… Igen, mégis sokkal jobb, hogy olvashatunk egy negyedik részt is, ahol remélhetőleg sokkal nagyobb szerepet kap a romantika, és az ebben a kötetben felépülő szerelmi háromszög is még inkább ki fog éleződni (na de azért remélem, lesz még itt is krimiszál, bár ennek hiányától nem kell tartanom tekintve a sorozat címét). Aztán lehet, hogy egy agyafúrt csavarral mégis folytatódni fog a leányrablós história… Ah, mindegy, látszik, hogy pár órája fejeztem be a harmadik rész olvasását, és még a hatása alatt vagyok, így szép kis teóriákat gyártok :D

Imádtam az ebben a kötetben felsorakoztatott helyszíneket, és most igen, elsősorban a bordélyházra gondolok. Na meg arra, hogy az írónak volt mersze többször is kihangsúlyoznia, mennyire igazságtalanság és rút előítéletesség lenézni ezeket az örömlányokat, akik így keresik a kenyerüket. Ekkor ötlött fel bennem az a gondolat, hogyha én is ebbe a korba születtem volna, mikor is a nőket ennyire elnyomták, és lényegében minden feleség a férj kitartott örömlánya volt (mert gondoljunk csak bele jobban, ez bizony tényleg így volt), akkor inkább én is a sarkamra állok, és belekényszerített házasság helyett ily módon a saját utamat járom. De szerencsére nem születtem ebbe a korba, így nekem adódott más lehetőségem is. Az írót viszont mindenképp becsülöm ezért, hiszen rengeteg alkalommal kritizálta az 1900-as Budapest álerkölcsösségét.

Nagyon szerettem az új szereplőket is, Krúdy Gyulát beleépíteni a történetbe nagyon okos ötlet volt, én pedig kifejezetten örültem ennek a lépésnek. És hát a főszereplők… Ambrózy báró számomra a “modernkori” magyar Mr. Darcy, hiszen ugyanolyan rideg, ráadásul a nők tudása elleni előítéletessége is nagyban hajaz Jane Austen híres karakterére. De pont ezért imádtam. Nagyon, de nagyon kíváncsi vagyok a háttérsztorijára, szóval ide veled, negyedik kötet!

Egy negatívum azonban nem kerülheti el a figyelmem: szerintem ez a regény a maga 700 oldalával kicsit túlírt lett. Gondolok én itt arra, hogy voltak olyan jelenetek, melyeket szerintem kihagyhatott volna az író, mert csupán késleltetésnek volt jó, és egy ilyen hosszú könyvnél szerintem felesleges. Emiatt az olvasás is kissé nehezebben ment, és emiatt nem vagyok maradéktalanul elégedett.

Szóval ilyen volt számomra az Ármány és kézfogó, és elnézést a kissé csapongó összefoglalóért, de valahogy most így kívánkoztak ki a gondolatok. Köszönet az írónak a csodálatos történetért, és aki még nem kezdett bele ebbe a sorozatba, az sürgősen tegye meg, mert nem tudja, mit hagy ki.

---

 

MEGJELENÉS: 2016
OLDALSZÁM: 704
KIADÓ: Könyvmolyképző
ÉRTÉKELÉSEM: 5/5

A naptár 1900-ról lassanként 1901-re vált, miként a négy esztendővel korábban elrabolt Hangay Emma ügye is hátborzongató fordulatot vesz. Ambrózy báró, az Osztrák-Magyar Monarchia első magándetektívje és hű segítőtársa, Mili kisasszony új nyomra lel, ám az ösvény, melyre ezáltal lépnek, sokkal tüskésebb, nyaktörőbb és veszélyesebb, mint azt bármelyikük is sejtené. Vajon a morc báró miért válik egyre titokzatosabbá, sőt, kegyetlenné és gonosszá azokkal szemben, akik szeretik, s hogyan lesz képes mindezt Mili kisasszony elviselni? Mit rejt a Magyar utcai ház, miért lop lovat Mück Márika, kinek vall szerelmet Tarján Vili, és hány holttest kell még ahhoz, hogy a háttérben működő gonosztevők nehéz vasba veressenek?
A békebeli bűn- és szívügyek, melyek a Leányrablás Budapesten és A Rudnay-gyilkosságok című regényekben még homályban maradtak, most végre tán megoldásra lelnek.