Ez történt 2016-ban

Elérkeztünk az év legutolsó posztjához, amely természetesen idén is az éves összefoglaló, azaz egy kis olvasási és blogstatisztika 2016-ból. Lássuk :)

2016-ban:

82 új poszt (összesen 362)
129 új komment
27 új követő (összesen 141)
1025 új Facebook-like (összesen 2141)

– Július 5-én a leglátogatottabb nap 2201 látogatóval
– 85 országból jöttetek, legtöbben Magyarország, Románia és Szlovákia
– Legnépszerűbb nap a vasárnap (a látogatottság 18%-a), legnépszerűbb óra pedig a 20:00 (a látogatottság 11%-a)

OLVASÁSI EREDMÉNYEIM

– 58 könyvet olvastam el
– ebből 0 újraolvasás
– 15 778 oldal összesen
– 39 könyv magyar író műve
– ebből 9 könyv verseskötet
– 0 kéziratot olvastam és véleményeztem
– 2 könyvet hagytam félbe

Legrövidebb könyv – Kalapos Éva: D.A.C – Ami csak a tiéd (16 oldal)
Leghosszabb könyv – Böszörményi Gyula: Ármány és kézfogó (704 oldal)

Megker(g)ült leányrablók avagy beszámoló az Ármány és kézfogóról

Elérkezett hát a várva várt harmadik Ambrózy-kötet, én pedig teljes kíváncsisággal vágtam bele a karácsony előtti időszak egyik legjobban várt megjelenésébe. Úgy gondoltam, tökéletes olvasmány lesz ez az ünnepekre, ráadásul a 2016-ot a A Rudnay-gyilkosságok olvasásával kezdtem, miért is ne fejezhetném be ezt az évet az Ármány és kézfogóval tökéletes keretet adva így az idei esztendőnek? Mivel én imádom az ilyen rendszerkövető dolgokat, ráadásul a kíváncsiságom a történettel kapcsolatban nem hagyott nyugodni, bevállaltam egy ilyen nagyon hosszú (hétszáz oldal feletti) regényt, és egyáltalán nem bántam meg. Ahogy azt sejteni lehetett, imádtam, pontosan úgy, mint eddig minden általam olvasott Böszörményi-könyvet. Viszont most akadt pár dolog, ami mellett nem tudok elmenni szó nélkül.

Szóval épp bele akartam fogni a regény olvasásába, mikor kiderült számomra is, hogy nem ez lesz az utolsó része a sorozatnak, mint ahogy én azt eddig hittem. Ez egy kisebb sokként ért, hiszen azt gondoltam, hogy minden szál el lesz varrva, minden kérdés meg lesz válaszolva, és talán emiatt vártam már ennyire ezt a könyvet. Emiatt kissé csalódottan kezdtem bele a történet olvasásába, de szerencsére már pár oldal után elfelejtettem mindazt, ami a szívemet nyomta, hiszen azonnal beszippantott Böszörményi úr csodálatos világa. Mert hát a fene egye meg, ez a kötet még viccesebb volt, mint az előzőek. Akadtak ugyanis olyan pillanatok, mikor nem bírtam megállni nevetés nélkül, Mili kisasszony olyan dolgokat csinált, hogy még engem is sikerült meglepnie. Bizony jókat nevettem ezen a szeleburdi lányon, és amilyen távol áll tőlem a szeleburdisága meg az örökös bajkeverő személyisége, úgy kedveltem meg egyre inkább. Sőt, jobban drukkoltam neki, mint Emmának, kinek karaktere sokkal közelebb áll hozzám, ez pedig nagy szó a részemről, hiszen általában jómagam is a hozzám hasonlító szereplőkkel szimpatizálok. De nem is ez a lényeg.

Off: Nem adakozni bűn?

Néhány hete Budapesten jártam, akkor történt meg velem ez a történet, és erről mindenképp szerettem volna írni. Mert ha vannak dolgok, amik manapság tabunak számítanak, akkor az adakozás mindenképp ezek közé tartozik. Hogy miért? Ugyan nagyon is felvállalható, hétköznapi dolognak tűnik így első blikkre, de gondoljunk csak bele egy kicsit jobban. Ha odajönnek hozzánk, hogy a szegény beteg gyerekeknek adjunk pár forintot, vajon hány ember nem fog adni semmit? Viszonylag sokan. No de hány ember merné ezt bevallani másoknak (vagy akár a saját lelkiismeretének), hogy nem adott? Nagyon kevesen. És igen, pontosan ezért számít tabunak ez a téma. Én pedig itt, névvel és képpel felvállalva bevallom, hogy én bizony nem adtam.

Szóval történt az, hogy beérkezett a vonatom a Keleti pályaudvarra, és én meg szépen lassan kiálltam az épület elé, hogy bevárjam Andit, aki volt olyan nagyon kedves, és kijött elém (amit ezúton is nagyon köszönök, na meg a többit is :) ). Akkor ott egyedül álldogálva a bőröndömmel odajött hozzám egy férfi, hogy legyek oly’ kedves, és adakozzak a rászoruló gyerekeknek, legyen nekik is szép karácsonyuk. Én egy régebbi, csúnya adakozós átverés miatt (amit majd pár sorral lejjebb röviden elmesélek), megfogadtam, hogy nem, bizony nem fogok adni az ilyen utcai adománygyűjtőknek. Szóval azon nyomban elhárítottam a férfi kérését azzal, hogy nincs nálam forint apróban, mert nem idevalósi vagyok. Erre persze jött a replika, hogy természetesen euróban is elfogadja az adományom. Ezt az ajánlatot is szépen visszautasítottam, mire jött a kérdés, na meg az érzelmi zsarolás, hogy miért akarom, hogy a szegény gyerekeknek rossz karácsonyuk legyen, és miért nem adok pár forintot (vagy valami ilyesmi volt a szentbeszéd, már nem emlékszem pontosan). Erre mondtam, immár erélyesen és határozottan, hogy mert nem, nem akarok adományozni. Végre már ő is felfogta, hogy nálam hiába próbálkozik, és még egy számonkérő, gonosz beszólást odaköpve, hogy “mennyire smucig vagyok”, szépen elment. 

5 eset, mikor a magyar borító szebb, mint az eredeti

Sokszor hirdettem már azt a blogon, hogy a magyar írók által írt könyvek mennyivel jobbak a külföldi társaiknál (jó-jó, ez főleg az én véleményem), és hogy miért fontos, hogy minél több magyar regényt olvassunk. De mi a helyzet a borítók terén: vajon a könyvek szebben mutatnak az eredeti csomagolásukban? Mint kiderült, nem igazán. Bár nehéz volt összegyűjtenem 5 olyan regényt, melynek a magyar borítója szebb, de csak amiatt, mert rengeteg magyar regényt olvasok (aminek ugye a magyar borítója az eredeti borítója), és a legtöbb külföldi könyv pedig eredeti borítóval jelenik meg magyarul is. Azonban mégis találtam kitűnő példákat arra, hogy a magyar könyvkiadás, ha másban nem is, ebben lekörözi a külföldi társaikat.

Jane Austen: Büszkeség és balítélet

Kezdjük mindjárt egy klasszikussal. Tudom-tudom, a Büszkeség és balítéletet millió borítóval kiadták angolul  és magyarul egyaránt, de ha jobban megnézzük, szinte az összes magyar borító szép és ízléses, míg az eredeti nyelven íródottak… hát, hagynak némi kívánnivalót maguk után. És ez bizony nagyrészt az összes klasszikus romantikus könyvre igaz. Én most a legújabb, Könyvmolyképző Kiadó által kiadott változatot mutatom be, mert szerintem az a leggyönyörűbb mind közül, és a külföldire meg egy random példát hoztam fel (ezt dobta ki először a Goodreads).

 

Beszéljünk egy kicsit Ruta Sepetys regényeiről

Hú, ez a bejegyzés bizony hónapok óta a megírására vár, de mindig akadt valami, ami miatt aztán mégsem fogtam hozzá. Talán a félsz, hogy nem tudok olyan szintű élménybeszámolót írni, amit megérdemel Ruta Sepetys, na és persze a könyvei. De mindenképp úgy érzem, hogy nekem ezt a bejegyzést meg kell írnom, már csak azért is, mert kicsivel több, mint egy hete jelent meg az írónő legújabb regénye magyarul, így aztán ezzel a poszttal is csak buzdítani akarlak benneteket, hogy bizony érdemes figyelmet fordítani a litván származású írónőre.

Ahogy azt már említettem nem is olyan rég, Ruta Sepetys könyvei az idei várólistám szereplői voltak. Legelőször az Árnyalatnyi reményt olvastam még augusztus elején. Emlékszem, az előtte lévő hónap(ok)ban szenvedtem blogos életem eddigi legnagyobb olvasási válságában, szinte minden könyvet olyan kelletlenül, érdektelenül olvastam, csak a versekre volt úgy istenigazából kedvem. És akkor jött ez a regény, amit valamikor késő este nyitottam ki és kezdtem bele, majd hirtelen csak azt vettem észre, hogy hajnalt üt az óra, nekem pedig nincs kedvem letenni, pedig már kifolynak a szemeim. Ekkor kiáltott fel örömében a könyvszerető lelkem, hogy na végre, megérkezett az a nagybetűs könyv, amely visszahozta a kedvem és az olvasásba vetett hitem. Mindezt pedig nem más tette, mint egy második világháborús ifjúsági regény, amelyből van tizenkettő egytucat.