Vannak írók, akiktől minden évben elolvasok legalább egy könyvet. És nem, kivételesen nem azokról a kedvenc íróimról beszélek, akiknek jelenik meg új könyvük, és azonnal lecsapok rájuk, hanem azokról, akiket túl későn fedeztem fel, és eléggé le vagyok maradva a munkásságuk felfedezésével. Így igyekszem minden évben legalább egy könyvet (de néha többet is) elolvasni tőlük, hogy behozzam a lemaradást.
Fábián Janka
Már az előző bejegyzésemben beszéltem erről, Fábián Janka munkásságát csak két éve ismertem meg igazán, mikor is elolvastam az Emma-köteteket. Azóta tavaly olvastam A német lány című regényét, illetve idén Az angyalos házat, de még számtalan könyve csak arra vár, hogy elolvashassam. Ráadásul az írónő minden évben előrukkol új regényekkel, szóval nehéz lesz behoznom a lemaradásomat. De állok elébe, ugyanis mindenképp megéri figyelmet és időt fordítani rá.
Agatha Christie
Agatha Christie-t tizennégy éves koromtól olvasok, azonban olyan termékeny író volt “Agáta néni”, hogy bizony bele fog telni kis időbe, mire minden krimijét magamévá teszek. Még az is lehet, hogy egy egész életen át fognak végigkísérni a könyvei. Viszont ő az az író, akit nem fogok megunni, és ugyanúgy fogom negyvenévesen is olvasni a regényeit, mint most. Persze, nem egyszerre, hanem apránként adagolva, egy évben maximum kettő. Idén az Öt kismalac volt terítéken, és ismét egy nagyon erős olvasmány volt (ja, és most még a gyilkost se találtam el, ami már csak hab volt a tortán).
Murakami Haruki
Murakamira is csak nagyon későn figyeltem fel, amit eszméletlenül sajnálok, mert egy nagyon egyedi hangon megszólaló író, ráadásul borzasztóan hangulatos és magába szippantó, ahogy ír. Imádom. A szókimondásáról nem is beszélve. Az 1Q84-trilógiát olvastam el tőle először, idén pedig a Norvég erdőt. Az idei várólistámban szerepel a Kafka a tengerparton, szóval igyekszem decemberig még azt is elolvasni.
Jodi Picoult
Jodi Picoultot a leszbikus LMBT regényével, a Gyere hazával ismertem és szerettem meg még 2013 nyarán. Azóta olvastam már a Nővérem húgát 2014-ben, a Tizenkilenc percet pedig tavaly. Idén a Törékeny szerepel a várólistámon, bízom benne, sikerül sort kerítenem rá. Mert Picoult regényei nemcsak szívszorítóak, de nagyon jól körülírtak, több szemszögből közelítik meg az adott (általában nagyon kényes) témát, és ezzel rengeteg kérdést és belső vitát generálnak az olvasóban. Egy hátránya van pont emiatt, hiszen ezek tipikusan nem azok a könyvek, amik könnyed, kikapcsolós olvasmányok, így eléggé nehezen fog bele az olvasó az olvasásukba.
LAPOZZ könyves blog 