Szentesi Évát élni tanította a rák

Bevallom őszintén, a könyve megjelenése előtt én nem tudtam, ki az a Szentesi Éva. Nem ismertem se a blogját, se a munkásságát, ezáltal a rákkal való harcát sem. Csak aztán májusban megjelent a Hamvaimból, én pedig mindjárt belebotlottam, aztán egyre többször és többször jött velem szembe. Természetesen kíváncsi is lettem rá, ezenkívül sokan mondták, mennyire megható és megrázó történet, így én is olvasni akartam. Jó döntés volt.

Túl sok gondolatot szült ez a sztori bennem, alig bírom megfékezni ezt az özönt. Persze, jegyzetelni nem jegyzeteltem le, így valószínűleg csak a töredékét fogom most leírni annak, ami igazából megfordult a fejemben olvasás alatt. De talán nem is ez a lényeg. Sokkal inkább az, mit is akar nekünk üzenni Éva ezzel az irománnyal. Mert ennek a könyvnek bizony nagyon erős és jelentős üzenete van, és nem, bizony nem maga a rákbetegségből való felgyógyulás a lényeg, hanem annál sokkal több. Az élethez való hozzáállásról szól ez a regény. 

Ősszel én is írtam egy off-bejegyzést itt a blogon arról, hogy a boldogság titka tulajdonképpen az élethez való hozzáállás. Hogy megtanuljuk mindig mindennek a jó oldalát nézni, és nem azon keseregni, hogy mennyi mindenünk nincs, hanem örülni annak, hogy mennyi minden megadatott nekünk, és kihozni minden élethelyzetből a legjobbat. Éva valójában erre jött rá a hosszú és fájdalmas útja során, és elfogadta, hogy tulajdonképpen ez a betegség sokkal többet adott neki, mint amennyit elvett tőle. És nem hiába virít a hátlapon ez a mondat, mert tényleg így van, ennél egyszerűbben nem is lehetne jellemezni. Éva pedig nagyon szépen levezeti és elmagyarázza ezt az elbeszélése során.

A történet azért is különleges, mert az író tabuk nélkül mer beszélni mindenről. Nemcsak magáról betegségről, a kegyetlen fájdalomról meg a kezelésről, hanem bátran elmeséli, milyen is az eltávolított méh és megcsonkított hüvely után a szex, vagy hogy fut zátonyra egy bimbozó szerelem a betegség bugyraiban. Semmi tabu, semmi szégyenkezés, csak a színtiszta realitás, amiről beszélni kell, nem pedig pironkodva lesütni a tekintetet, mert sok nőnek sajnos ez is a mindennapi élete részévé vált. Emellett baromi őszinte lelki utazásnak és önfelfedezésnek lehetünk tanúi, Éva nem bánik kesztyűs kézzel sem másokkal, de főleg nem önmagával. Keresi, mit ronthatott el, közben teljes mértékben vállalja a hibáit, belátja, hogy a legtöbb dologért bizony elsősorban saját magunk vagyunk felelősek. Nem sajnáltatja magát, nem merítkezik a hiszti és az önsajnálat mély medrébe, hanem igenis felszegett fővel, nem kevés humorral és iróniával áll mindenhez.

A könyv írója amellett, hogy felhívja a figyelmet a rákszűrés fontosságára és a rendszeres ellenőrzésekre (mert ugye a kozmetikus, fodrász, manikűrös közé ennek is be kell férnie az időbe), önmagát a sok szörnyűség ellenére is szerencsésnek mondja, hogy csak ennyivel megúszta. Ha pedig ő szerencsés, akkor én meg kibaszottul szerencsés voltam 10 évvel ezelőtt, hogy engem ennek a betegségnek a szele éppencsak megérintett, és hogy remek orvosok kezébe kerültem, akik időben és jól cselekedtek (meg köszönhetem ezt anyunak, aki azonnal elvitt a töketlenkedő dokiktól a lehető legjobb helyre, és mindvégig mellettem állt). Én csak a pajzsmirigyemet vesztettem el meg pár szörnyű hetet, hónapot az életemből, de ilyenkor érzi át az ember, hogy mennyi minden történhetett volna, és milyen kibaszottul és mérhetetlenül szerencsés is voltam akkor.

Nagyon sok, eszméletlen sok dolgot érint ez a könyv. Tanulságot nyújt arról, mennyire csak a külsőségeknek élünk, mennyire sok időt, energiát és pénzt fordítunk, hogy szépek, tökéletesek legyünk külsőleg, és mennyire keveset áldozunk arra, hogy a testünk mellett a lelkünk is rendben legyen. Görbe tükröt mutat azoknak a nőknek, akik nem képesek önállóan boldogok lenni, egyedül is egészek, és csak a szerelmet, a társat hajkurásszák, és feláldoznak értük mindent, még önmagukat is. És szó esik arról is, hogy minden nő lelkének legmélyén ott a vágy az anyaság és a boldog család iránt, és bármennyire is elfojtjuk, egyszer úgyis feltörik mindez.

Szóval aki csak azért nem olvasná el ezt a regényt, mert nem érdekli egy rákos sztori, annak elmondom: ez a történet annál sokkal, de sokkal több. Szentesi Évát megtanította a rák élni, mi meg engedjük, hogy Szentesi Éva tanítson meg minket rá. Legalább egy kicsit…

---

MEGJELENÉS: 2016
OLDALSZÁM: 168
KIADÓ: Athenaeum
ÉRTÉKELÉSEM: 5/5

Ki ez a vagány csaj, aki lazán bemutat a halálnak, kétszer is megnyeri ellene a csatát, és aztán arra teszi föl az életét, hogy felhívja a figyelmet a rákszűrés fontosságára?
„Te vagy a felelős a saját testedért!” – mondja. Már eddig is nagyon sok nő életét mentette meg azzal, hogy kiállt a nyilvánosság elé a saját történetével. Bármelyikünkkel megeshet, amit átélt. Akik elolvassák ezt a megrendítően őszinte könyvet, és tesznek is önmagukért valamit, nagyon sok fájdalomtól megkímélhetik magukat, ha komolyan veszik az üzenetét. Ebben a könyvben végigkövethetjük Szentesi Éva gyógyulásának útját. Karcos, önironikus, őszinte írás. Megfog… és nem ereszt. Igazi. Élő. Példa.
„Sokkal többet kaptam a ráktól, mint amennyit elvett tőlem.”