Amikor kicseszik veled az író avagy Grecsó Krisztián Jelmezbálja

Tavaly, mikor elolvastam a Megyek utánad c. nagyon is felkapott és közkedvelt Grecsó-regényt, eléggé ki voltam bukva. Sőt, rettenetesen dühített az a fajta hímsoviniszta látásmód és üzenet, mely az egész történetet körüllengte, miszerint az egész női nem a férfiak megmérgezésére teremtetett, ráadásul egy nő csakis pinájával tud elérni valamit. Viszont hiába a negatív érzelmek, a negatív érzés is érzés, ráadásul elég intenzív ahhoz, hogy az ember ebből kifolyólag kíváncsi legyen az író többi művére. Mert azonkívül, hogy kiakasztott, bizony magába is szippantott és végig olyan érzésem volt, hogy megfojt, de közben magába kebelez, kiakaszt, mégsem tudom nem olvasni. Szóval igen, a rossz tapasztalatok ellenére is megvettem az író legújabb művét, melynek ráadásul a hátlapjára kiírt idézete is baromira megfogott, konkrétan szívembe talált, és most kivételesen jó értelemben.

Aztán jött az olvasás. Az író stílusával már előzőleg se volt bajom, sőt, kifejezetten tetszett, így ebben most sem csalódtam. Gyönyörű mondatszerkezetek, bő szókincs, ügyes bánásmód a nyelvvel, és az a tipikus Grecsós hangulat. És most már azt se éreztem, hogy a nők ellen lázítana, sőt, mintha kifejezetten átérezné a nők sokszor nagyon is fanyarú sorsát. Tapsikoltam is, hogy végre, talán sikerült az írót jobb belátásra bírni, hogy ez a lealacsonyítás bizony nem fog mindenkinek tetszeni. Mentek a fejezetek, minden fejezet mintha egy külön novella lett volna, és élveztem is, vártam, mi sül ki ebből, hova vezet mindez, mikor áll össze az a kép, amit az első fejezetben felállított az író. Néha észrevettem, hogy a szereplők ismétlődnek ezekben a “fejezetenkénti novellákban”, csak éppen más szemszögből, más időkben tűnnek fel, mert hát ugye a kronológiai sorrend nem volt betartva, de még csak fel sem volt tüntetve, szóval az ember csak találgathatott, hogy most akkor melyik időben is járunk. És így ment ez a regény háromnegyedéig, hogy vártam, legyen már végre egy normális kapcsolat, egy összefüggés, egy megoldás a rejtélyre, amely aztán végre összeköti a regényt, ívet ad mindennek, de nem. A regény, vagy nevezhetnénk inkább novelláskötetnek, egyszercsak lezárult, én meg bumm, nézek ki a fejemből, mi is volt ez. Hol itt a történet? Hol itt a krimi? Ja, hogy be kellett volna szereznem hozzá egy jegyzetfüzetet és jegyzetelni az összes nevet és kapcsolatot és elejtett mondatot, aztán visszatérni, összerakni mint egy puzzle-t, és akkor végül meglesz a történet is? Hát így kellett volna ezt, ilyen interaktívan?

Persze, lehet engem nevezni butának, meg 21. századi fiatalnak, aki gondolkodás helyett inkább a szájbarágós megoldást szereti, mikor az arcába nyomják az ételt, meg is rágják, már csak le kell nyelni. De könyörgöm, hadd ne kelljen egy krimit, vagy jobban mondva egy egyszerű történetet ilyen szinten túlbonyolítani, hogy az olvasó ne értse a fő szálat se, és nagyítóval kelljen keresni az összefüggéseket. Egy könyv ne ilyen szinten gondolkoztasson el, sokkal inkább a mondanivalóján kelljen napokig, hetekig rágódnunk, vitatkozunk másokkal vagy belső énünkkel. Mindeközben az se túl biztató és lelkesítő, ha az olvasónak csak esténként, lefekvés előtt van ideje minden nap egy-egy fejezetet elolvasnia, emiatt pedig abszolút nem áll neki össze a kép, és így tök hülyének és elveszettnek érzi magát, mert nem érti, hogy most akkor mi van. Bizony, ez történt velem is. Grecsó most szépen kiváltotta belőlem, hogy egy kupac szarnak érezzem magam, mert nem jöttem rá az összefüggésekre, mivel az államvizsgára való felkészülés és egyéb hétköznapi problémák miatt csak egy-egy fejezetre futotta, és nem jegyzeteltem, meg kerestem utalásokat, hogy megértsem a regény fő szálát.

Tulajdonképpen az is megfordult a fejemben, hogy Grecsó nagyon nem tud dramaturgiát írni, ezért folyamodott ilyen aljas megoldáshoz, hogy neszeneked olvasó, találd ki, mi volt a gyilkosság oka, ne nekem kelljen ezt levezetnem neked, ha pedig nem érted, te vagy a hülye, nem én. Mert bizony olvastam véleményeket, és sokan írták, hogy bennük se állt össze a kép, ez az a könyv, amit elolvasás után azonnal újra kéne olvasni megint, hogy az ember megértse. És szerintem ez nem éppen egy pozitív dolog, sőt…

Szóval csalódott vagyok. Ismét csalódnom kellett Grecsó Krisztiánban, csak most egészen más okból, mint legutóbb. Persze, tudom, most sokan lesznek, akik legyintenek vagy lehurrognak, hogy mégis mit akarok én szépirodalmat, ha azt sem értem meg, mit olvasok, és még ahhoz is hülye vagyok, hogy összekössek pár utalást vagy megjegyezzem a névkavalkádot. De ahogy már mondtam, szerintem nagyon nem ez a dolga az olvasónak, hogy mindent nagyítóval kelljen keresnie, és inkább az írónak (meg persze a szerkesztőnek) kell figyelnie arra, hogy érthető legyen a dramaturgia, és a mondanivaló ne legyen szájbarágós, hanem az olvasó arra jöjjön rá egyedül.

---

MEGJELENÉS: 2016
OLDALSZÁM: 296
KIADÓ: Magvető
ÉRTÉKELÉSEM: 3/5

Két lányt holtan találnak a faluban valamikor az 1960-as években. A harmadik még él, amikor rábukkannak, de mire odaér az orvos, a sebesült lány eltűnik. Szerelme, a fiatal rendőr évtizedek múlva, Budapesten, egy különös találkozás után jön rá az igazságra. E talányos bűnügyi történetből bomlanak ki egy családregény mozaikjai.
A Jelmezbál napjainkig nyúló történetének szereplői unokák, nagymamák, asszonyok – nők. Élik az életüket, keresik egymást, önmagukat vagy épp a vér szerinti anyjukat. Elköltöznek, visszatérnek, szerelem, árulás, alakoskodás, hit és féltékenység van az életükben. Sok elmaradt ölelés, és szerencsére még több olyan, amelyik nem maradt el.
Grecsó Krisztián új könyvének fejezetei önmagukban is kiadnak egy-egy képet, mintha mindegyik történet más családtag vagy szomszéd élete lenne. Az utak keresztezik egymást, és végül, bármennyire is összekeveredtek térben és időben a darabkák, összeáll a nagy, drámai egész.