Jennifer L. Armentrout: Oblivion – Feledés

MEGJELENÉS: 2015
OLDALSZÁM: 382
KIADÓ: Könyvmolyképző
ÉRTÉKELÉSEM: 3/5

Amikor Katy Swartz a szomszédomba költözött, rögtön tudtam, hogy baj lesz. Nagy baj.
Bajra pedig igazán nincsen szükségem, hiszen nem vagyok idevalósi. A társaimmal a Luxról érkeztem a földre, egy tizenhárommilliárd fényévre lévő bolygóról. Ráadásul ha valamiben biztos vagyok, az az, hogy az emberekben nem lehet megbízni. Félnek tőlünk. Olyasmikre vagyunk képesek, amikről ők csak álmodnak, és pokolian gyengének tűnnek mellettünk – mert azok is.
Kat azonban olyan közel kerül hozzám, mint még senki más. Akaratlanul is vágyok rá – és szeretném felhasználni a képességeimet, hogy megóvjam. Meggyengít engem, pedig én vagyok a legerősebb luxen, és az én feladatom, hogy védjem a többieket. Ez a hétköznapi lány tehát mindannyiunk végzete lehet. Hiszen a luxeneknek van egy hatalmasabb ellensége is – az arumok – akikkel szembe kell szállnom.
Ha beleszeretek Katyba – egy emberbe – nem csupán őt sodrom veszélybe. Talán mindannyiunk pusztulását okozom… de azt nem hagyhatom.

Nem leszek túl népszerű ezzel a véleménnyel, amit ebben a posztban leírok. Tudom, rengetegen imádjátok ezt a regényt, azaz az Obszidián Daemon által elmondott történetét. Ahogy látom, Moly.hu-n is töretlen a siker, hetek óta a legolvasottabb könyvek közt van, illetve jelenleg (azaz a bejegyzés megírásakor) 96%-on áll. Én viszont kimondom a kimondhatatlant: nekem ez a könyv inkább tűnt időpocsékolásnak, mint szórakozásnak. 

Nem szoktam azokat a történeteket férfiszemszögből elolvasni, melyeket már egyszer elolvastam a női verzióban. Novemberben azonban kivételt tettem, mikor megjelent a Grey, és bevallom őszintén, nekem nagyon bejött, hogy beláthattam Christian gondolataiba. Pont ebből kifolyólag bátran vetettem bele magam Daemon elbeszélésébe, hiszen a szexi ufófiú is elég érdekes és egyedi karakter, ráadásul Armentroutot rendkívül jó írónak tartom. Sajnos azonban a kezdeti önfeledt szórakozás nagyon hamar véget ért, és számomra unalomba fulladt az egész.

Igen, tavaly ilyenkor olvastam az Obszidiánt, szóval nem telt el még olyan sok idő, és lehet, hogy ezért is éreztem a sztorit unalmasnak, hiszen nem olyan rég már elolvastam ugyanezeket az eseményeket. Sőt, az is meglehet, hogy beleuntam a YA-regényekbe (nem véletlenül olvasok mostanában olyan borzasztó keveset ebből a műfajból). De lehet bármire fogni, a lényegen nem változtat: nem, nekem ez nem tetszett. Persze, voltak benne jó részek, melyeket azért élvezettel olvastam, ezek főleg Daemon és Katy közös jelenetei voltak, azokból is leginkább forró, veszekedős, szenvedélyes jelenetek. Illetve a regény eleje is egészen tetszett, tök jó volt olvasni, hogyan kezdi el érdekelni Daemont Katy, milyen gondolatok járnak ilyenkor a fejében. Utána viszont azt vettem észre magamon, hogy egyre inkább kezdek átsiklani a sorokon anélkül, hogy érdekelt volna, mit is olvasok.

Úgy érzem, az írónőnek nem kellett volna már ezt megírnia. Kicsit olyan, mintha még le szerette volna rágni az utolsó húst is a csontról, meglovagolni a Luxen-sorozat nagy rajongását, és mégtöbb pénzt kihúzni belőle. Bőven elég lett volna meghagyni az Obszidián végén lévő extra Daemon-féle fejezetet, melyet egyébként tényleg hatalmas élvezettel olvastam tavaly. Igen, ennyi pont elég is lett volna ahhoz, hogy megtudjuk, mi járt az ufófiú fejében, mert lényegében az egész regény alatt ugyanaz: mennyire nagyon szexi és kívánatos Katy-cica.

Hm, ezek után erősen gondolkodom azon, be merjem-e vállalni a Shadows-t. Oké, tudom, az egy teljesen új sztori, meg Dawsonról szól, de… Most valahogy inkább hanyagolom a Luxeneket egy ideig.