Igen, számít a látogatottság

Hát most akkor bevallom, amit sokan nem mernek: nekem bizony számít, hogy hányan jöttök a blogra. És akkor el is magyarázom, hogy miként alakult így ezelatt a 10 blogolással eltöltött év alatt.

Régen, mikor még személyes blogom volt, és amolyan lelki terápiának használtam, hogy kiírhattam magamból ország-világnak az érzéseimet, akkor még annak örültem, hogy nem voltak sokan. Sőt, akkor még a nagy publikumtól féltem, így aztán amint gyűjtöttem magamnak egy bizonyos olvasóközönséget (és most senki ne százasokban vagy ezresekben gondolkodjon, hanem volt úgy kábé 30-40 rendszeres látogatóm, az is csak a vége felé), azonnal priváttá tettem az írásaimat. Igen, mert féltem, hogy valaki ellenem fordítja mindazt, amit leírok (noha álnéven ügyködtem, nem ilyen teljes nyíltsággal, mint most), és a trollokat abban az időben még nem voltam képes elviselni. Visszagondolva, hogy miket írtam le akkor, hülyeségnek tűnik minden effajta félelem, de ezt az akkori zárkózott 15-16 éves énem még nem igazán tudta.

blogolas-latogatottsag-statisztika

Aztán mikor sok-sok blog és rajongói oldal után megnyitottam 3 éve ezt a könyveset, igazából nem tudtam volna megmondani, miért akarok mindenáron blogolni. Akkor még önismeret híján azt hittem, hogy az írási hajlamaimat akarom e módon kiélni (ami hülyeség, mert akkor folytattam volna a novella- és regényírást, mint ahogy azt néhány éve tettem), végül nemrég kiderült számomra is, hol van az igazság elásva. Ugyanis rájöttem, én azt élvezem igazán az egész blogolósdiban, hogy minden ember a nulláról kezdi, és a saját ügyességén, elhivatottságán, rátermettségén függ, hova jut. És nincs annál nagyszerűbb érzés, mint építeni, szépíteni a várat, melyet aztán egyre több és több ember csodál. Most már tudom, hogy ezért óckodtam mindig is a bloggercsoportulásoktól (legyen az Blogturné klub, Prológus vagy akár Pista bácsi könyvesklubja), mert mindent egyedül, saját erőből akartam véghezvinni. Ha megosztják egy posztomat, azt tegyék amiatt, mert tetszett az értékelésem, jók voltak a gondolataim sötöbö, sötöbö, és nem azért, mert benne vagyok egy klubban, mert így végülis az ismert bloggertársak hátán kapaszkodom fel (ha úgy tetszik, a nagyon is ismert és elismert alapítótagokén). Tudom, sokan emiatt is vágynak bekerülni ezekbe a körökbe, mert a közhiedelem ellenére nemcsak a recenziós példányok a hajtóerők ezeknél az ismeretlen bloggereknék, hanem a publicitás, hogy többen megismerjék az adott blogot, és így kiemelkedjenek az ismeretlenség homályából. Szóval mindezt saját magam szerettem volna elérni, úgy, hogy elkerülöm a csapatmunkát és a sok-sok közösködést, és tényleg felépítek egyedül egy bizonyos felületen nagyon is népszerű blogot. Eközben pedig elsajátítom a marketinges szakma egy részét, s egyre több látogatottság-növelő trükköt fedezek fel és próbálok ki. Mindezt pedig kurvára élvezem.

Az előző, évösszegző bejegyzésben közzétettem a statisztikát, mert megfogadtam még 2013 decemberében, hogy amíg blogolok, minden szilveszterkor ezzel zárom majd az évet. Egyrészt azért, hogy ne áruljak zsákbamacskát se annak a néhány kiadónak, aki megtisztelt egy-egy recenziós könyvvel, se a látogatóknak, akik megérdemlik, hogy tudják, milyen látogatottsági szinten is van az adott blog. Ugyanúgy megosztottam két éve ezeket az adatokat, mikor még a mostanioz képest nagyon gyenge volt a napi átlag, de számomra akkor még azok is hihetetlen számok voltak. Igen, a mai énemnek azok az adatok nem kielégítőek, de pont ez benne a szép – mindegy, hányat mutat a mutató, lényeg az, hogy lassan, de biztosan növekedjen, mert akkor az bizony fejlődést jelent. És nem számít, hogy sokan a mostani eredményeimet is csípőből túlszárnyalják, lényeg az, hogy a magam rekordjait döntögessem mindig.

Mert egy dolog van, ami nagyon tud bántani ezzel kapcsolatban, ha nagyon visszaesik a napi átlag. Olyankor mindig rossz szájízzel nyitom meg a statisztikai kezelőt, és mindig azon görcsölök, hogyan tudnám felpörgetni az oldalt. Szerencsére ilyen nem szokott túl gyakran előfordulni, de azért kellemetlen érzés. Ugyanilyen pocsék tud lenni, mikor valaki diszlájkol Facebookon – olyankor mindig elgondolkodom, hogy mi nem tetszhetett az adott embernek az oldalon, aki egyszer ugyebár már lájkolt.

Szóval számomra ez a szép a blogolásban, hogy akár mint egy magánvállalkozást, úgy irányíthatom, építgethetem, fejleszthetem ezt a gyermekemet. Imádok témákat kitalálni, hogy miről is írhatnék még a szokásos könyvértékeléseken túl (és aztán találgatni, vajon hányan fogjátok szeretni a posztot és hányan kattintottok rá), imádom azt is, mikor csak úgy spontán elkap az ihlet (mint például ennél a bejegyzésnél), és van hova kiírnom magamból a gondolataimat. És igen, bevallom, hogy bár spontánul indult ez a poszt, most már kíváncsi vagyok rá, hány kattintást fog generálni, így 2016 első munkanapján.

Advertisements

6 thoughts on “Igen, számít a látogatottság

  1. Sokat. Mármint kattintást, mert akár bevallják a bloggerek, akár nem, az olvasottság mindenkinek számít. A nagy olvasottság pedig mindenkinek legyezgeti a hiúságát.

  2. Izgalmas kérdéseket hozol, engem leginkább a csoportokba való belépés és a nézettség összefüggéseiről szóló gondolatod fogott meg. Magamba néztem, és lehet, hogy én vagyok a kivétel, és amikor beléptem a blogos csoportba (abba az egyetlenbe, aminek tagja vagyok, és amin keresztül hozzád is eljutottam), tényleg megfordult a fejemben, hogy talán így majd többen olvasnak, de aztán meg, amikor ott lett volna a lehetőség, hogy promózzam a blogot, rájöttem, hogy az én kis személyes blogom célja nem az olvasottság. Persze, baromi jól esik, akár ha csak néhányan rátalálnak egy-egy írásomra, véleményezik, kommentelik, de valahogy nem erről szól nekem az egész. Imádom a csoportot, de pl. a saját bejegyzéseimet nagyon ritkán osztom meg, és nem csak azért, mert rettentő rendszertelenül írok. A saját nevemen kommentelek, de nem hiszem, hogy ezt bárki összeköti a blogos “álnevemmel”, vagy a blogomat velem. Ebből csak azt akartam kihozni, hogy a blog témája nagyban befolyásolja a nézettség iránti vágyat, és néha az az érzésem, hogy ahogy a blog alakul, telítődik tartalommal, önállóan kezdi kikövetelni magának a helyet az internet világában, legyen az a családias és meghitt kis zug, vagy akár a nagyszínpad. Pont úgy, ahogy mi, az írók a való életben tesszük/tennénk. És akkor itt kell megkérdezzem magamtól, és persze minden bloggertől és bloggerinától, hogy lehet, hogy a blogolás nem egyszerűen csak hobbi, lehet, hogy sokkal több annál? Mondhatjuk, hogy saját lelkünk virtuálissá váló darabkája, ami új teret talált magának az önmegvalósításra?

    Nah szóval ilyen gondolatokat indított el bennem a cikked:).

    1. Ó, félreértesz! Én nem Facebook csoportokról beszélek, hiszen ahogy te is mondtad, azokban tag vagyok én is, és megosztom a bejegyzéseimet én is. Hanem a könyves bloggercsoportosulásokról, másnéven blogos klubokról. A Facebookos csoportok egyáltalán nem egymás hátán való felkapaszkodás, legalábbis én így gondolom. Viszont ilyen, mint a Blogturné klub, ahol pár nagy könyvesblogger összefogott, hogy könyveket népszerűsítsen, aztán minden kis kezdő blogger be akar kerülni, hogy ezeknek a híres bloggereknek a hátán felkapaszkodjon. És például ha én beléptem volna mondjuk 2014-ben, akkor bizony én is kis felkapaszkodó lennék, hiszen az én akkori statisztikáim (de a mostaniak is) eltörpülnek az övéikhez képest. Én pedig magam akarom mindezt kialakítani, eljátszani ezekkel a marketinges trükkökkel, és felfedezni az új dolgokat. Ezt élvezem igazán :)

A VÉLEMÉNYED NE TARTSD MAGADBAN!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s