Nathan Filer: A zuhanás sokkja

MEGJELENÉS: 2015
OLDALSZÁM: 310
KIADÓ: Scolar
ÉRTÉKELÉSEM: 3/5

A történetet Matthew meséli el, aki imádott bátyja halála óta küzd a skizofréniával. Matthew sorsát gyerekkorától a húszas évei elejéig követhetjük nyomon. Megtudhatjuk, miként süllyedt tudathasadásos állapotba Down-kóros testvére elvesztése után, miért és milyen mértékben okolja magát a tragédia miatt, mi okból hagyja ott a valóságot, s miért menekül képzelete világába.
Filert a regény megírásához saját tapasztalatai vezették: tíz éven át dolgozott ápolóként pszichiátriai intézetben. A fiatal korosztálynál tapasztalható elmebetegségek egyre súlyosabb gondot jelentenek napjaink társadalmában e mű gondolkodásra késztet, és talán kinyitja a szívünket a lelki betegségekkel nap mint napos harcot vívók felé.
E rövid leírás alapján szomorú, drámai történetet képzelhetünk el ám a fiatal angol író oly páratlanul viccesen, szórakoztatóan, annyi szeretettel és megértéssel adja elő e szívszorító történetet, hogy a kötet az angliai megjelenés után rögtön a sikerlisták élére került, az olvasók kedvencévé vált, s megnyerte Nagy Britannia legismertebb közönségdíját, a Costa cég által alapított Costa-díjat.

Amikor megláttam, hogy A zuhanás sokkja egy skizofréniával küzdő tizenévesről szól, ráadásul egy díjnyertes regényről van szó, azonnal el akartam olvasni. Ráadásul a történet a Scolar kiadónál jelent meg, ami egyet jelent az igényes fordítással és a gyönyörű külsővel, szóval duplán vágytam rá. Két nap alatt sikerült is befalni az egészet, de ennek ellenére mégis kettős érzések bujkálnak bennem. Igen, objektíven ítélve tényleg egy remekül megírt fiataloknak szóló regény, melynek középpontja nem a szerelem vagy a barátság, hanem a testvéri szeretet. Másrészről azonban bennem nem mozgatott meg semmit se. Vagyis csak keveset, és egyáltalán nem annyit, amennyi potenciál lenne ebben a történetben. 

Ez tipikusan az a fajta regény, mely egyeseknek a lelke mélyéig hatol, másokat viszont egyáltalán nem érint meg. Én sajnos az utóbbiak közé tartozom, ugyanis ez a fajta nézőpont, ez a fajta humor bennem nem mozgat meg semmit. Lehet, hogy 10 éve még imádtam volna, de mára már egészen másféle fogalmazásmódok érintenek meg. Matthew története azonban objektíven nézve tényleg nagyon erős, ráadásul egyedi is. Megismerkedünk a 9 éves Mattel, aki isteníti a nála 3 évvel idősebb, fogyatékos bátyját, Simont. Imádja, de egyben kissé irigykedik, hiszen betegsége miatt sokkal több figyelem irányul rá. Emiatt történik egy hatalmas tragadia, melyben Simon életét veszti. Mattet ez annyira lesújtja, hogy hamarosan bátyja alakját kezdi el látni mindenhol – és szép lassan a pszichiátrián köt ki.

Az egyszerű, gyorsan olvasható, sokkszor tőmondatokkal tarkított fogalmazásmódot nehezíti, hogy a szerző ide-oda ugrál az időben és a térben. Nekem sajnos ez se nagyon jött be, hiszen én jobban szeretem a bővebb, választékosabb mondatokat, és a jobban követhető cselekményszálakat.

Ennek ellenére én ajánlom ezt a regényt, csak éppen azoknak, akik a fentebb leírtakat szeretik. Jól megírt, egyedi, fontos társadalmi problémákkal foglalkozik, és nagyon élethűen, realisztikusan mutatja be a pszichiátriai osztályt – nem hiába, hisz a szerző a saját tapasztalaiból táplálkozik.