Paula Hawkins: A lány a vonaton

MEGJELENÉS: 2015
OLDALSZÁM: 320
KIADÓ: XXI. Század
ÉRTÉKELÉSEM: 4/5

Ritkaság, hogy egy könyv vezesse több országban egyszerre, szinte az összes fontos sikerlistát. A New York Timesét és a BarnesandNoble-ét, például. Az végképp szokatlan, hogy ezt egy debütáló író tegye.
2015 elején Paula Hawkins regénye berobbant az angolszász piacokra. Ahogy Stephen King fogalmazott, ebben a történetben csak fokozódik és fokozódik a feszültség. Nem véletlenül hasonlítják Hitchkockhoz és Agatha Crhristie-hez az írót, a Gone girlhez a történetet.
Rachel ingázó, minden reggel felszáll ugyanarra a vonatra. Tudja, hogy minden alkalommal várakozni szoktak ugyanannál a fénysorompónál, ahonnan egy sor hátsó udvarra nyílik rálátás. Már-már kezdi úgy érezni, hogy ismeri az egyik ház lakóit. Jess és Jason, így nevezi őket. A pár élete tökéletesnek tűnik, és Rachel sóvárogva gondol a boldogságukra.
És aztán lát valami megdöbbentőt. Csak egyetlen pillanatig, ahogy a vonat tovahalad, de ennyi elég.
A pillanat mindent megváltoztat. Rachel immár részese az életüknek, melyet eddig csak messziről szemlélt.
Meglátják; sokkal több ő, mint egy lány a vonaton!

Mivel mostanság mindenki erről a könyvről beszél, természetesen én is kíváncsi voltam, mi áll a nagy hűhó mögött. Ráadásul egy elsőkönyves író bestsellerjéről van szó, így aztán duplán izgatott a dolog, hiszen azért egy nagysikerű thrillert írni nem egy gyerekjáték. Túlzott elvárásaim azonban nem voltak a könyvvel kapcsolatban, csak kezembe fogtam a regényt, és elkezdtem olvasni, lesz ami lesz alapon. És hogy tetszett-e? Tulajdonképpen igen, sőt, nagyon is, csak valamit mégis hiányoltam.

Az írónő az írási stílusával már mindjárt az elején megfogott, ugyanis hozzám nagyon közel áll ez a fajta írásmód, amit aztán a történet előrehaladtával kissé el is veszít. Mondjuk érthető, a körülmények megkövetelik, hogy ne ebben a sejtelmes, elmélkedős, kissé hátborzongató stílusban bontakoztassa ki a történetet, hanem a sokkal tárgyilagosabb párbeszédekben, mely inkább a krimikéhez hasonlít. Ettől eltekintve azért nagyon is tetszett Hawkins írásmódja, és elsőkönyves ellenére nem is találtam amatőrnek.

De amin nagyon meglepődtem, az a hősnőnk, Rachel, aki inkább antihős, hiszen súlyos alkolholproblémái vannak, és egyáltalán nem áll a helyzet magaslatán. Ezért a húzásért nagyon becsültem az írónőt, hogy volt olyan bátor, és egy lelkileg gyenge karaktert állított a történet középpontjába. Ez okozta talán a sztori egyediségét. Legalábbis mostanság tele vannak a bestsellerek nem csak erős egyéniségű főhősökkel, hanem egyenesen tökéletes, Mary Sue karakterekkel. És erre bumm, jön Paula Hawkins, és bemutatja Rachelt, aki alkoholista, kirúgták a munkahelyéről, elvált, nincs lakása, a barátnőjénél húzza meg magát, reggel és este a vonaton pedig egy szerelmespárt figyel meg irigykedve, akik ráadásul a régi otthona közelében élnek. Rachelt emiatt sok olvasó nem is szerette meg, hiszen ki akarna egy szerencsétlen, szánalmas emberrel azonosulni? Ugye. A történet mégis elképesztően sikeres lett, ami azért nem semmi.

Tulajdonképpen egy bajom van ezzel az egésszel. Hiába szuper a dramaturgia, hiába tetszik a stílus, hiába dolgoz fel millió nagyon fontos problémát, köztük a meddőség, a párkapcsolatok, a házasság, az alkoholizmus, tulajdonképpen egész végig úgy éreztem, mintha már olvastam volna hasonlót. Lehet, hogy túl sok krimin és thrilleren vagyok túl, mert hét-nyolc évvel ezelőtt biztosan imádtam volna, és toplistásként könyveltem volna el a kötetet, most azonban nem éreztem olyan különlegesnek. Ráadásul már jóval előbb kitaláltam, ki a gyilkos, és ki áll minden mögött, mint azt kellett. Így egy kellemes, szórakoztató olvasmány volt ez számomra, de annyira nem marad meg az emlékeimben hosszabb távon.

Ennek ellenére tényleg ajánlom azoknak, akik szeretik ezt a műfajt, ha nem is válik mindenki kedvencévé ez a sztori, azért érdemes esélyt adni neki. Én legalábbis egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam. Ja, és így a végén muszáj pár szót mondanom a borítóról, mert egyszerűen hiperszuper, egyszerű, mégis ötletes és kifejező, az egyik kedvenc borítóm az idén.