Grecsó Krisztián: Megyek utánad

MEGJELENÉS: 2014
OLDALSZÁM: 312
KIADÓ: Magvető
ÉRTÉKELÉSEM: 3/5

„Hogy lehet gondolkodni, ha szép lányok jönnek? Elfeledett, rejtőzködő utak hálózzák be a fülledt alföldi falu földjeit, ahol Daru, a kamaszodó fiú küzd bandavezéri pozíciójáért, az önbecsülésért és szerelemért: egyszóval az életéért. Ha ő nem menne végig ezeken az ösvényeken, elkopnának, beleolvadnának a határba, megszűnne valami hallatlanul fontos, és az emlékezet jóvátehetetlenül megsérülne. Daru élete, sorsa is ilyen: makacsul járja az érzelmek elágazó csapásait, múltban és jövőben, közben mindegyik kapcsolatában elveszít magából valamit, mindegyikbe belehal egy kicsit. Így válik felnőtté. A sebek, varratok és hegek sokasodnak, szíve talán kérgesebb lesz, de a legutolsó, okos és érett viszonyban is ugyanaz a szenvedély izzik, mint a legelsőben. Hogyan is lehetne jobban elmesélni egy ember életét, ha nem a szerelmei történetén keresztül? Erre, és saját boldog-boldogtalan pillanatainkra, éveinkre gondolunk, miközben Daru sorsával ismerkedünk. Jön utánunk, nem ereszt.

Annyira szerettem volna szeretni ezt a könyvet. De tényleg. Mikor egymásután hallottam a dicshimnuszokat az író tehetségéről, és belekukkantottam e regény fülszövegébe (igen, még mindig csak belekukkantottam, hiszen még mindig nem olvasok fülszöveget), annyira azt éreztem, hogy ezt bizony imádni fogom. Egyrészt mert nagyon kedvelem felnőtté válásról szóló, szépen megírt regényeket (és most szándékosan nem szépirodalmat mondtam), másrészt meg – de ez már csak a történet olvasása kezdetén derült ki számomra – tiszta szívvel rajongok a késő nyolcvanas, kora kilencvenes évekért. Talán azért, mert 1992-es évjárat vagyok, és perverz módon nagyon böki a csőröm, milyen lehetett abban az időben fiatalnak lenni, és ilyenkor mindig azt kívánom, bár tíz évvel korábban születtem volna (aztán mikor rájövök, hogy akkor már jóval túllennék a harmincon, gyorsan vissza is vonom). Szóval tényleg, nagyon bíztam benne, hogy tetszeni fog ez a könyv, és bekerül a nagy kedvencek közé, de sajnos nem lett ez nagy szerelem, sokkal inkább szenvedés.

És őszinte leszek, ezt a bejegyzést sem akartam először megírni, mivel tartottam a keresőkből idetévedő harmincasok, negyvenesek szemforgatásaitól, avagy mit is tudhat ez a fiatal fruska erről a korról, mikor még nagyban ágybavizelt, vagy éppen egy kicsivel később a televízió előtt ugrált a Barbie girl nevezetű számra. Tény, hogy a babázáson és a gagyinak tartott slágereken kívül nem sokra emlékszem ebből a korból, de ettől függetlenül merem gondolni (vagy inkább remélni), hogy nem ez volt az általános, megszokott viselkedés, mint amit a főszereplő és a többiek produkáltak. De nálam mégsem ez verte ki a biztosítékot, sokkal inkább a női nem tökéletes leírása, mely mostanság az egyik fő érzékeny pontom.

Kezdjük viszont a legelején. Főhősünk, Daru első lépéseit láthatjuk, amint belép a serdülőkorba gyermekkori játszótársával, Lilivel együtt. A szereplők pontos életkoráról nem esik szó a történetben, de sejthetjük, mivel Lili legnagyobb problémája az, hogy neki még nem jött meg a menstruációja a többi osztálytársnőjével ellentétben. Kis idő múlva pedig, ami lehet néhány hét vagy hónap, ez a kislány már Daru egyik vetélytársának okoz örömöket a szó legszebb értelmében. Az első döbbenetem itt megvolt, de hát ne legyünk naivak, ilyenek azért előfurdulnak. Aztán jött Eszter, a második lány, aki tizenöt évesen körülbelül úgy viselkedett, mint egy harmincéves, sokat tapasztalt, kiégett nő, noha éppen akkor kellett volna igazán kivirágoznia és rálépnie a felnőtté válás útjára. Ehelyett már saját albérletje és önálló élete volt (meg persze több pasija egyszerre), ebbe aztán bele is betegedett, és szépen öngyilkos is lett. Aztán jött a többi lány, akiknek a nevét már el is felejtettem, de lényegében mind egykaptafára valóak voltak, azaz pénz- és farokéhesek, és ezenkívül itt már a fű is szerepet kapott a fiatalok életében, mert bizony könnyű drogok nélkül nem is kilencvenes évek a kilencvenes évek. Aztán hirtelen kezdett nagyon poénos lenni minden, legalábbis én akkor kezdtem igazán mulatni a sztorin, mikor a szenvedés átváltott szappanopera stílusba, azaz mikor az akkori hat szereplő (három fiú és három lány) egymással dugott félre, mindenki mindenkivel. Komolyan, én akkor már csak azért drukkoltam, hogy tegyünk rá még egy lapáttal, és ne csak fiú-lány páros legyen a kombinatorikában, hanem fiú-fiú, lány-lány is, mert lényegében már mindegy volt, nem?

Szóval kezdtem enyhén bedühödni, mikor már az ikszedik csaj is ugyanolyan romlottnak volt bemutatva, mint az elődje, sőt, mikor még Daru is beismerte, hogy egy nő csak a pinájára számíthat az előbbre jutáshoz (igen, ezzel a szóval), akkor bizony belőlem is előjött a feminista. Mert lényegében ez a regény nem szólt másról, mint arról, hogy a nők mennyire megbetegítik, megalázzák a férfiakat, és szegény férfiaknak meg nem jut más, csak a tűrés és a szenvedés. És egy olyan regényt, melynek az egyik fő mondanivalója az, hogy minden nő kurva, nem tudok szeretni, legyen az bármilyen jól megírva. Mert igen, Grecsó stílusába nagyon beleszerettem, kétségtelen egy tehetséges íróról van szó. Csak sajnos ez nem elég.

Mindenesetre ez a könyv legyen bármilyen is, elmenni csak úgy nem lehet mellette, nagyon sok érzést kihoz az emberből. Belőlem inkább a felháborodást, meg a cinikus énemet hozta elő (ahogy ezt ebben a bejegyzésben is látni lehet), de megértem azt is, hogy sokan miért szeretik annyira. Én viszont inkább megyek vissza Depeche Mode-ot meg Bonanza Banzai-t hallgatni, ha kilencvenes éveket akarok visszaidézni.