Rainbow Rowell: Eleanor és Park

MEGJELENÉS: 2014
OLDALSZÁM: 320
KIADÓ: Scolar
ÉRTÉKELÉSEM: 3/5

Park Sheridan tökéletesen kigondolta. Ha senki sem látja, senki sem fogja zavarni. Ha láthatatlanná tud válni, mindenki békén hagyja majd.
Eleanor Douglas akkor sem lenne képes eltűnni, ha megpróbálná. Minden túl sok rajta – őrült vörös haja, fantasztikus ruhái, a szokatlan bolondságok, amik elhagyják a száját.
Mikor Eleanor feltűnik Park iskolabuszán, a fiú nem tudja eldönteni, hogy bátor-e, vagy öngyilkos típus. De nem tudja kiverni a fejéből.
Két rossz csillagzat alatt született fiatal története, akik elég okosak ahhoz, hogy tudják, az első szerelem szinte sohasem tart soká, de elég bátrak és elszántak ahhoz, hogy mégis megpróbálják.

Talán észrevettétek, az ízlésem a könyvek terén eléggé megegyezik a közízléssel. Tehát a felkapott, agyondicsért regényekbe általában én is halálosan beleszeretek, így legtöbbször teljességgel megértem az azt körülvevő hype-ot. Viszont ez alkalommal kivételesen nem ez történt. Az Eleanor és Park című könyvről annyi pozitív véleményt hallottam, hogy én is kíváncsi lettem rá, de bevallom őszintén, nekem ez a regény nem nagyon nyerte el a tetszésemet, noha megértem, a legtöbb ember miért is szerette meg.

Elsősorban untam az egészet. Persze, voltak jó pillanatok, mikor én is élvezettel olvastam, de a regény hetven-nyolcvan százalékán úgy futottam át, hogy alig vártam a végét. Nem élvezetből, hanem kötelességből olvastam, és vártam, hogy végre beinduljanak a dolgok. Ez sajnos elmaradt, ugyanolyan egyhangú és vontatott lett a regény utolsó része, pedig már azt hittem, hogy történni fog valami, de nem történt.

A történet a nyolcvanas évek közepén játszódik, melynek örültem, hiszen mindig jó a szalagos kazetták és a walkmanok világába belepottyanni. Lényegében ez az egyetlen dolog adta a történet egyediségét, és az, hogy a főszereplő lány, Eleanor nem az általános szépséget testesítette meg. A hányatott sors ma már minden YA és NA regény alapköve, bár itt tény, hogy sokkal nagyobbat ütött a szokásosnál. Tetszett ugyan a kifejezetten nyers, egyenes beszéd az erőszak bemutatására, de néha meg pont ez az egyszerűség és közönségesség irritált annyira.

Eleanor és Park szerelme pedig… jobb szó nincs rá, aranyos. Látom benne a romantikát és a relativitást, de én nem ilyen szerelmekről szeretek olvasni egy könyvben. Oké, ez egyéni ízlés kérdése, igazából nekem sincs bajom vele, de én egyszerűen másfajta romantikát igénylek, főleg egy kitalált történetben. Park nem éppen egy álompasi, pláne, hogy szándékosan lányosra alkotta az írónő (szemkihúzás és sminkelés egy fiúnak? nem, csak azt ne!). Oké, értem én, ezt is egyediségnek szánták, meg persze erre épül Park és az apja közti konfliktus, de hát nekem akkor se tetszik egy fiú (aki ráadásul főszereplő egy YA-könyvben) elférfiatlanítása.

Egyetlen dolog tudott belőlem nagyon mély és felháborító érzéseket kicsikarni, az pedig Eleanor anyja. Utáltam, gyűlöltem, rühelltem, amiért olyan gyenge volt mindvégig, és ahelyett, hogy jól kibaszta volna azt az iszákos és erőszakos Richie-t, aki bántalmazta őt és a gyerekeit, inkább a gyerekei ellen fordult, és mindig a férfit védelmezte. Tudom, hogy ez az életben nem ritka eset, de a valóságban is ugyanúgy utálok minden nőt, aki nem elég erős és bátor a sarkára állni, és otthagyni az ilyen erőszakos állatokat, ráadásul ezzel a saját gyerekeit veszélyezteti. Mert még a híd alatt is jobb lakni, mint egy ilyen helyen. Ez volt azonban az egyetlen szál, amely erős érzelmeket tudott kicsikarni belőlem, és talán emiatt érzem valamilyen szinten hasznosnak ezt a könyvet. Remélem több nő tudatára ébred, hogy minek teszi ki az ártatlan kicsi gyerekeit, csak mert fél egyedül maradni.

Szóval, mint azt láthatjátok, nekem nem igazán tetszett ez a könyv. Kétségkívül megvannak benne a pozitívumok, de nekem még a pozitív dolgok sem nyerték el a tetszésem. Sokat gondolkodtam, hogy hány pontra értékeljem, már a két pont is megfordult a fejemben, de azt hiszem, objektív szemmel a három pontnál maradok.