Sylvain Reynard: Pokoli gyönyör

pokoli-gyonyor-pdfMEGJELENÉS: 2014
OLDALSZÁM: 464
KIADÓ: Pioneer
ÉRTÉKELÉSEM: 5/5

Julia és Gabriel története folytatódik. Ám a végre beteljesedő vágyak most akár tönkre is tehetik őket.
Gabriel Emerson professzor szenvedélyes, ám titkos kapcsolatot ápol volt hallgatójával, Julia Mitchell-lel, aki egy romantikus olaszországi utazásra is elkíséri. Itt kóstolnak bele a tiltott gyümölcsbe: a férfi megismerteti Juliát a szeretkezés magával ragadó erejével.
Hazatérésük után ezer veszély leselkedik rájuk. Egyetemi játszmák, féltékeny exszeretők, bosszúálló hallgatók fenyegetik a boldogságukat. Ha Gabriel szembekerül az egyetem vezetőségével, vajon Dante sorsára jut? Vagy tovább küzd, hogy örökre megtarthassa Juliát, az ő Beatricejét?

A szívem csücske ez a regény. Kicsit nehéz szavakba öntenem, hogy milyen élményt is nyújt Sylvain Reynard csodálatos írói stílusa, noha tudom, a regény, főleg ez a második rész önmagában azért nem olyan tökéletes, és nem is lesz mindenki kedvence. De számomra mind a központi téma, mind a stílus telitalálat, s megint azt éreztem a regény olvasásánál, mintha kifejezetten nekem írták volna. És persze hálás vagyok a mindenhatónak, hogy tavaly az utamba sodorta az első részét, mert egy igazi élménnyel lettem gazdagabb.

Beszéljünk legelőször is az íróról. Sylvain Reynard egy írói álnév, mégpedig egy férfit takar, de ennél többet nem lehet róla tudni. Az viszont bebizonyosodott, hogy isteni, ha egy férfi ír romantikus, enyhe erotikával fűszerezett regényt. És nemcsak azért, mert a férfikarakter is sokkal reálisabb és kevésbé idealizált lesz, hanem mert így sokkal több benne az egyediség. Ráadásul az író ezesetben gyönyörű, már-már szépirodalmi fogalmazást használ, amely bizony lélekbizsergetőként hat. Tudjátok, annyira fennséges érzés, mikor minden egyes mondat megsimogatja a szívem és jó érzéssel tölt el. Mikor szinte minden mondatnál megállsz és gyönyörködsz a szép szavakban és a szavak mögött rejtőző érzésekben. Imádtam lassan olvasni ezt a könyvet, és soha ennyire nem örültem annak, hogy nem hajt a tatár, ha olvasásról van szó, és nem kenyerem minden nap egy könyvet elolvasni.

Igen, sokan mondják, hogy túl lassú, túl vontatott a történet a túlzott érzéki leírások miatt, de én talán pont emiatt imádom. Na és persze a remek történet miatt, hiszen a témaválasztás, ráadásul annak tálalása számomra lenyűgöző. Ebben a részben ugyanis a főszereplők megérzik tetteik következményeit. A tiltott professzor-hallgató viszony kiderül, és veszélybe kerül mind Julia, mind Gabriel jövője. Ez pedig egy hatalmas bonyodalomban csúcsosodik ki, mikor jómagam sem győztem kapkodni a fejem, hogy na most ebből hogy is fognak a főszereplők kievickélni. Szóval bonyodalom szempontjából még az első részt is túlszárnyalta ez a kötet.

Egyébként számomra a kettősség is lenyűgöző. Hogy egyik percben még gyönyörű szavakkal írja le az író a csók örömét, a másikban pedig nem fél káromkodni, ha a történet úgy követeli. Épp ez a kettősség van Gabrielben is, egyszerre tud lenni durva seggfej és velejéig romantikus Dante-imádó. Hogy nagyon hirtelenharagú, mégis a szíve mélyén egy jó ember. Juliának pedig sikerül kihoznia belőle a legjobbat. Itt kell, hogy megemlítsem a két főszereplő karakterfejlődését, amelyet legfőképpen egymásnak köszönhetnek – Juliának sikerül megszelídítenie a vad és kicsapongó professzort, Gabriel pedig előhívja Julia bátorságát. Az egyik kedvenc jelenetem a sok közül az, mikor a végén Julia beszól a kihallgató bizottságnak, akkor nagyon imádtam a lányt. Ami pedig külön öröm, hogy az író nagyon kidolgozottan mutatta be, hogy a szemérmes Julia hogy lesz időről időre egyre jobb az ágyban. Ez egyébként a legtöbb erotikus regényben hiányzó tényező.

Juliát amúgy egész végig irigyeltem, hiszen Gabriel számomra a tökéletlenül tökéletes férfi, akiért minden hibája ellenére csak rajongani lehet. Eddig Mr. Darcyért voltam ennyire oda a Büszkeség és balítéletből, de szép lassan Gabriel Emerson professzor utoléri még Jane Austen leghíresebb karakterét is. Apropó, Jane Austen. Mosolyogtam ám a Jane Austen hasonlatokkor is, jó volt látni, hogy nem csak Dante Isteni színjátéka jelenik meg a regényben, hanem más irodalmi klasszikus is. Bár tény, hogy az irodalmi párhuzam a regény cselekményeivel kevésbé volt összhangban, nem úgy, mint az előző részben (a Pokoli erényben történő előadás közbeni vitát nehéz lenne felülmúlni bármivel is).

Be kell vallanom, soha ennyire nem akartam ennyire megismerni egy könyv íróját sem, mint most Sylvain Reynardot. Annyira kíváncsi vagyok, milyen lehet az író hétköznapi emberként, hiszen aki ilyen érzelemdús regényt ír, az valószínűleg az életben is ilyen érzelmes lehet. Ráadásul rettentően böki a csőröm, hogy honnan tudhat ennyi fantasztikus dolgot Dantéről és a többi művészeti dologról. Nem lepődnék meg rajta, ha az álnév mögött valóban egy Dante-specialista állna, aki szenvedélyesen szereti az ő Beatricéjét.

Imádtam a regény minden sorát. Az első részre ugyan négy pontot adtam, mivel a vége az akkori énemnek kicsit túl nyálasra sikerült, bevallom, még most is érzem, hogy ennek a vége is túlzás volt, de valahogy annyira megszerettem ezt az egész történetet, hogy nem tudnék most megint egy pontot levonni. Mert ez a regény számomra maga a tökély minden hibájával együtt, és biztos vagyok benne, hogy nem utoljára olvastam el most.

Advertisements

A VÉLEMÉNYED NE TARTSD MAGADBAN!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s