Jennifer E. Smith: Vajon létezik szerelem első látásra?

MEGJELENÉS: 2013
OLDALSZÁM:  276 oldal
KIADÓ: Maxim
ÉRTÉKELÉSEM: 5/5

Négy perc általában alig valamire elegendő – ugye nem hinnéd, hogy ennyi idő alatt minden megváltozhat? A tizenhét éves Hadley Sullivan életében ez az egyik legrosszabb nap. Ott ragadt a New York-i repülőtéren, késésben van apja második esküvőjéről, amelyet Londonban tartanak, ráadásul a leendő mostohaanyjával még sohasem találkozott. Ebben a lehetetlen helyzetben pillantja meg a tökéletes srácot, az angol Olivert a repülőtér szűk várótermében. A fiú jegye a 18C ülésre szól – Hadley-é pedig a 18A-ra.

A végzet fordulatai és az idő fontos szerepet játszik ebben az elgondolkodtató regényben, amely egyaránt szól családi kapcsolatokról, a második esélyről és az első szerelemről. Hadley és Oliver huszonnégy órát felölelő története meggyőzi az olvasót arról, hogy az igaz szerelem akkor bukkan fel, amikor a legkevésbé számítunk rá.

Így a vizsgaidőszak után végre megkezdhettem én is az idei olvasásadagomat, méghozzá egy várólistámon szereplő könyvvel. És  most voltam olyan szerencsés, hogy rendkívül jól választottam, ugyanis a Vajon létezik szerelem első látásra nem csak rövid, könnyed és romantikus sztori, hanem másrészről egy egészen komoly témát veséz ki, amely bár engem szerencsére eddig soha nem érintett, de mégis fontosnak tartom, hogy olvassunk róla. Ez pedig nem más, mint az, hogy milyen is egy elvált szülők gyerekének végignézni, ahogy a szülők új életet kezdnek egy másik ember oldalán. 

Engem eddig a regény címe tartott vissza az olvasástól, ugyanis tudniillik, én nem hiszek abban, hogy egy ember első látásra bele tud szeretni valakibe. A szerelemhez azért jóval több kell, mint megpillantani a másik arcát és mosolyát, maximum erős vonzódás alakulhat ki első látásra. De szerencsére a regényben nem ez történt, nem omlottak egymás karjába mindjárt az első pillanatokban, hogy te vagy az igazi és ezentúl más nem kell, hanem lassan, fokozatosan alakult ki köztük a kapocs. Igaz, mindez huszonnégy órán belül, ugyanis a könyv csak huszonnégy hosszú órát mesél el sok-sok visszaemlékezéssel és elmélkedéssel. Tipikusan olyan történet, ami nincs agyontekerve és feleslegesen húzva, mégis megállja a helyét. Bár azt azért el kell mondanom, a végén még továbbolvastam volna, de így visszagondolva talán pont így a legjobb az előbbi okok miatt.

Hadley pontosan az a főhősnő, akit az emberek többsége rögtön megkedvel. Nem hisztizik feleslegesen, a kiborulásai hihetőek és okkal történnek. Arról nem is beszélve, hogy tizenhét éves létére elég éretten gondolkodik, nem az a szeleburdi, butus kislány, mint a mostani tinik többsége. Ugyanígy Oliver is az az álompasi, akibe mindjárt “beleszeretünk” a történet olvasásakor. Az angol akcentus, az úriemberi viselkedés, a titokzatosság, a figyelmesség, na és persze a szép külső mind-mind az a tulajdonság, melyek elkönyvelhetőek egy álompasinak. De persze ő sem tökéletes, ezt meg is tapasztaljuk a “kiborulása” során, de pont ezért is szerethető karakter.

Kedvenc karakterem mégis Hadley apja, aki új életet készül kezdeni egy másik nő oldalán. Igaz, haragudni kellene rá, ahogy azt Hadley is teszi a történet nagy részén át, de én a gyenge, elveszett embert láttam benne, aki próbált a lányával kibékülni és egy hullámhosszra vergődni.

Ami fura volt számomra, az az E/3-as nézőpont, nem tudom, valamiért mindig az E/1-re állt rá az agyam az olvasásakor, és bár az előző nézőpontot én jobban kedvelem, de most valahogy mégis jobbnak éreztem volna az első személyben való mesélést. De persze ez már csak részletkérdés, egyáltalán nem vett el semmit a könyv varázsából. Igazából mindenkinek szívből ajánlom ezt a könyvet, gyereknek és szülőnek egyaránt – higgyétek el, mindkét fél sok dolgot tanulhat belőle.

Hadley rádöbben, hogy bár minden más lett, bár most már egy óceán választja el őket egymástól, ami nagyon fontos, az nem változott.
Mégiscsak ő az apja. Miden más csak földrajzi kérdés.