Dan Brown: Inferno

MEGJELENÉS: 2013
OLDALSZÁM: 656 oldal
KIADÓ: Gabo
ÉRTÉKELÉSEM: 5/5

„Keressetek és találtok.”
Ez a bibliai idézet visszhangzik Robert Langdon, a Harvard jeles szimbólumkutatója fejében, amikor felébred egy kórházi ágyon, és nem tudja, hol van és hogy került oda. Arra a morbid tárgyra sincs magyarázata, amelyet a holmija közt eldugva találtak.
Langdon az életéért menekül egy őrült hajsza során Firenzén át, egy fiatal orvosnő, Sienna Brooks társaságában. Csak úgy szökhetnek meg ismeretlen üldözőik elől, hogy Langdon beveti ismereteit a történelmi homlokzatok mögött rejlő titkos átjárókról és ősi rejtelmekről.
Egyedül Dante sötét, monumentális remekének, a Pokolnak néhány sora vezérli őket, amelynek segítségével megfejthetik a reneszánsz legünnepeltebb műveinek – szobroknak, festményeknek és épületeknek – mélyén rejlő kódokat, hogy eljussanak egy kirakós játék megoldásához, melynek révén talán elháríthatják a világot fenyegető félelmetes veszélyt…
A történelem egyik leghátborzongatóbb irodalmi klasszikusa, a Pokol ihletésére született, és díszletei között játszódó mű Dan Brown eddigi legellenállhatatlanabb és leggondolatébresztőbb regénye; lélegzetelállító versenyfutás az idővel, amely már az első oldalon rabul ejti az olvasót, és el sem ereszti a befejezésig.

Ismét egy csomó gondolatom és érzésem van a könyvvel kapcsolatban így mindjárt az elolvasás után, Dan Brown ugyanis hatalmasat rúgott belém azzal, hogy olyan problémát választott a fő rejtélynek, ami olyan nagyon közel áll hozzám szeretett szakom miatt, ráadásul képes volt ezt Dante Divina Commediájával ötvözni úgy, hogy tökéletesre sikerült az összhatás. Hát kérem szépen, ez aztán a döfi.

Pontosan ezért nem értem, miért van Dan Brownnak ennyi utálója, akik azt hangoztatják, hogy Brown csak ügyesen bánik a neten összekapart giccses és sznob információkkal, anyagokkal, majd ebből kreál egy “lagymatag” sztorit. Én nem tudom, hogy ezek az okoskodók mi többet várnak egy regénytől, és egyáltalán túl lehet-e szárnyalni Brown zseniális, fordulatokkal teli, egy pillanatra sem unalmas történetét, s ráadásul rendkívülien kombinálja a tudományt és a művészeteket. Arról nem is beszélve, hogy milyen jótékony hatása van ez az egyszerű emberek számára, akik esetleg nem ismerték Dante világhírű művét, Olaszország történelmi helyszíneit és épületeit, illetve a biológia ágait és a mostani modern kutatásokat. Nekem az utóbbi nem sok újat mondott, Dante fő művéről is már sokat tudtam köszönhetően a gimnáziumi tanulmányaimnak és az augusztusban olvasott Pokoli erénynek, de művészettörténetből és legendákból mindig gyenge voltam, így sok érdekes és kevésbé érdekes dolgot megtudhattam. A fő probléma, a népesség megugróan magas növekedése pedig olyan dolog, amelyről mindenki tud, de csak nagyon kevesen foglalkoznak vele, és most e könyvnek hála több ember elgondolkodhatott róla. Ahogy én is tettem és teszem most is. Lehet, hogy tényleg halálra vagyunk ítélve? Tényleg érdemes feláldozni magunkat az emberi fajért? Tényleg nincs más megoldás?

A hárítás nélkülözhetetlen része az ember védelmi mechanizmusának. Nélküle rémülten kelnénk fel minden reggel, hogy hány és hány módon halhatunk meg. Ehelyett az elménk kizárja az egzisztenciális félelmeket, olyan stresszekre összpontosítva, amelyeket kezelni tud… mint hogy időben beérjünk dolgozni vagy befizessük az adót.

Már maga a regény kezdete is nagyon ötletes lett, hogy Robert Langdon végül is már nyakig benne lépdelt az ügyben, csak éppen egy rövidtávú amnézia miatt nem emlékezett semmire, az előtte történő részeket pedig meglepetésszerűen, fordulatokkal fűszerezve tudjuk meg. De talán nem is ez a zseniális része a dolognak, hanem az, hogy a történet alatt csaknem a regény végéig fogalmunk sincs, hogy ki igazából a barát, és ki az ellenség, vagy úgy egyáltalán melyik a rossz és melyik a jó oldal. De természetesen nemcsak komoly dolgokról szól a könyv, Dan Brown belecsempészett egy kevés humort még a legváratlanabb helyeken is.

Langdon a hallgatóságot pásztázta.
– Vannak-e közöttünk írók ma este?
A közönség mintegy harmada tette föl a kezét. Langdonnak leesett az álla. Hűha, akkor ez most a világ legválogatottabb közönsége. Vagy az e-könyvkiadás dolog tényleg beindult.

Azt még el kell mondanom, hogy a történet szereplői mennyire jól felépített, szerethető vagy éppen ellentmondásos és megkérdőjelezhető karakterek voltak (utóbbi természetesen a lehető legpozitívabb értelemben). Nagy kedvencem Sienna, aki egy magas IQ-számú zseni, de sajnos pont az ő karakterében láttam egy kis hibát – nem hittem el, hogy ilyen intelligens elméről van szó, 210-es IQ-t pedig már túlzásnak tartottam.

És ha már a hibáknál tartunk, kicsit elvette a kedvemet a könyv hosszúsága, néhány felesleges üldözést-menekülést kihagyhatott volna az író, vagy éppen kevésbé részletesen írhatta volna le, és máris nem lenne ilyen terjengős. Ennek ellenére úgy érzem, hogy ez Dan Brown legjobb és legkiforrottabb műve (eddig nálam az Angyalok és démonok vitte a csúcsot), a legjobb témaválasztása is, teljesen olyan érzésem van, mintha nekem íródott volna. Erősen többszörolvasós könyvről beszélünk, amire szerintem nagyon sokáig fogok emlékezni, nem úgy, mint legutóbbi Elveszett jelképre, mert azt már az se tudom, miről is szólt.