J. A. Redmerski: A soha határa

B1050985MEGJELENÉS: 2013
OLDALSZÁM: 506 oldal
KIADÓ: Ulpius-ház
ÉRTÉKELÉSEM: 5/5

Camryn Bennett még csak húszéves, de azt hiszi, pontosan tudja, milyen lesz majd az élete. Ám egy vad éjszaka után az észak-karolinai Raleigh legmenőbb belvárosi klubjában ismerősei és önmaga elképedésére úgy dönt, otthagyja megszokott életét, és elindul a vakvilágba. Egy szál táskával és a mobiltelefonjával felszáll egy távolsági buszra, hogy megtalálja önmagát – és helyette rálel Andrew Parrish-re.

A szexi és izgató Andrew úgy éli az életét, mintha nem lenne holnap. Olyan dolgokra veszi rá Camrynt, amilyenekre a lány sosem hitte magát képesnek, és megmutatja neki, hogyan adja meg magát a legmélyebb, legtiltottabb vágyainak. Hamarosan ő lesz Camryn merész új életének központja – olyan szerelmet, vágyat és érzelmeket kelt, amilyeneket a lány korábban elképzelni sem tudott. De Andrew nem árul el mindent Camrynnak. Ez a titok vajon örökre összehozza őket – vagy mindkettőjüket elpusztítja?

Sokat vártam e könyv elolvasásával, pedig már az első perctől kezdve, mióta megjelent, el szerettem volna olvasni. De míg mostanság beléptem abba a korba, mikor türelmesen kivárom a dolgok eljövetelét, így a könyvekkel sem haladok rohamtempóban – megvárom a megfelelő időpontot, és próbálom kiélvezni minden egyes sorukat. Erre a könyvre is megérte várni, örülök, hogy most kaptam kézbe, és nem előbb, mert talán most ért el legjobban az a fajta szabadságvágy, amely fő motívumként végigkísért a történetben is.

Ez nem egy átlagos New Adult-könyv. Valami más, valami több. Mélyebb, magával ragadóbb, hangulatosabb. Több és súlyosabb problémák merülnek fel, mint egy átlagos NA-ban: itt a főhősnőnek, Camrynnek olyan dolgokkal kellett egyszerre szembenézni, mint az első szerelme hirtelen halála, a bátyja alkoholizmusa és börtönbüntetése, az apja hűtlensége, a szülei válása. Végül egy kis csepptől telik be a pohár, mikor a legjobb barátnője hazugnak és árulónak hiszi, és ő is magára hagyja. Minden mindegy alapon a megszokottól, a depressziótól és a rossz emlékektől menekülve elindul a vakvilágba, céltalanul, egy hátizsákkal a hátán. Még azt sem tudja, hogy merre kérje a buszjegyet, hirtelen ötlettől vezérelve Idaho mellett dönt. És a sors így összehozza Andrew Parrish-sel.

Az első oldalak egyébként teljesen mást sugallnak: minden úgy kezdődik, mint egy átlagos ilyen műfajú könyvben – adott egy nimfomániás barátnő, aki állandóan be akarja pasiztatni a főhőst, de a főhős nem akar pasizni, mert történt valami rossz a múltjában. Igen, ez így leírva is elég szörnyen hangzik, de mielőtt valaki félrerakná azzal az ürüggyel, hogy ez is egy klisés tucatkönyv, akkor ne tegye, mert aztán minden más lesz. Igaz, lesznek benne klisék, de úgy belefeledkezel az olvasásba, hogy észre sem veszed, mert ezek ellenére valahogy mégis más.

Talán azért más, mert végre a főszereplő nem egy butácska, kelekótya lány, hanem tényleg egy érettebb, komolyabb személyiség, akivel kicseszett az élet, és emiatt hoz pár merészebb döntést. Hiszen normális esetben senki nem vág neki a vakvilágnak egy váltásruhával a táskájában, ráadásul egyedül és védtelenül, kiszolgáltatva a fiatal lányokat megerőszakolni vágyó pasiknak. De Camrynnek már olyan szinten mindegy az élete, hogy nem érdekli a veszély, és belevág az utazásba.

a-soha-hatara

Aztán ott van Andrew, aki egyszerre halálosan romantikus és ördögien szemérmetlen, ha a nőkről van szó. Perverz utalásai és tréfái szemben állnak azzal a romantikus énjével, mely keresi szíve hölgyét, az ő egyetlen Euridikéjét. No igen, Orfeusz és Euridiké története nagy szerepet kap a regényben, én pedig csak leesett állal figyelem, hogy mostanság állandóan belebotlok Orfeuszba és kedvesébe, mintha mindenki az ő történetüket szeretné feldolgozni (tavaly “fedeztem fel” a Bonanza Banzai To see me c. számát, mely Orfeusz szenvedéséről szól, illetve idén nagy Hurts-rajongó lettem, és a Sunday c. számuk klipje gyönyörűen életre kelti ezt a történetet).

És ha már a zenénél tartunk… Ezt a könyvet talán a telibe talált számok tették olyan nagyon hangulatossá. A klasszikus rockot helyezte előnybe az írónő, és olyannyira beleéltem magam miatta a sztoriba, mintha egy amerikai filmbe csöppentem volna (igen, ezért is jó olvasáskor a YouTube közelében lenni). Pár szám a kedvencemmé is vált, és a teljes dallista az írónő honlapján is megtekinthető.

A könyv nagy meglepetésemre tartalmazott pár igencsak pikáns jelenetet, és most nem a szokásos szexjeleneteket értem alatta – hiszen nyilván a műfaj ezt meg is követeli -, hanem a perverzebb húzásokat, melyeken picit csodálkoztam, hiszen inkább illik egy erotikus könyvbe, mint NA-ba. De végül már nem zavart, az utazás őrültségébe épp beleillett (igen-igen, a kamionos jelenetre gondolok).

A végével viszont elégedetlen vagyok. Igaz, nem számítottam Andrew titkára – de csak azért nem, mert nem is törtem rajta a fejem -, viszont nem ez volt a fő baj. Ami sokkal inkább zavart, az az utolsó előtti fejezet és az utolsó közti éles pálfordulás. Valahogy az utolsó előtti sokkal meghatóbbnak, reálisabbnak tűnt, és jobban szerettem volna, ha úgy is végződik a sztori, ahogy azt akkor hittük, nem pedig úgy, ahogy az történt. Igaz, ha a saját ízlésem szerint történtek volna a dolgok, nem is lenne folytatása a könyvnek.

De csak azt tudom mondani: bűn nem elolvasni ezt a történetet, hiszen mindenkinek át kell élnie (legalább olvasás formájában), milyen is az, ha két fiatal csak a mának élve nekivág az ismeretlennek, és ezzel megtalálják önmagukat, a boldogságot és a szerelmet.

Advertisements

6 thoughts on “J. A. Redmerski: A soha határa

  1. Hm, maga a sztori jó lett volna, ha a főhős srác nem tökéletes koppintása lett volna a Supernatural sorozat Dean Winchesterének (zöld szemek, öltözködés, klasszikus rock, Chevy, az autója akit nőként emleget, meg egy csomó apróság ami akkor feltűnt de már elfelejtettem, de Jensenből bejött a gitározás és az énektudás is), amit egyébként az írónő be is vall az elején: szte a két legszexisebb színész egyrészt a Deant alakító Jensen Ackles és másodrészt Adam Levin (aki csak a tetkóival adott pluszt a karakter megjelenéséhez).
    Sajnos engem ezek az egyezések kicsit zavartak, mert Andrew helyett állandóan Deant láttam magam előtt….a vége meg persze roppantul melodrámai inkább mint drámai…
    Szóval jobb lett volna ha az írónő megtartja magának ihletének forrásait és gyúr belőlük egy 3.figurát.

    1. hű, én nem néztem soha a Supernaturalt, szóval nem tűnt fel a kettő, de köszi az infót :))) így kicsit másként nézek a regényre is.

A VÉLEMÉNYED NE TARTSD MAGADBAN!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s